Kutyák és csecsemők

Kedden megkért minket Onie, hogy vigyázzunk a pár hónapos Mairin-re, míg ő a húgával részt vesz egy népszerű kortárs költő felolvasó estjén. 18:30-kor megjelentünk a fesztivál helyszínén, hogy átvegyük a kis angyalt (életemben nem volt még szerencsém ilyen nyugodt babához - különben nem is mertem volna vállalkozni a bébiszittelős feladatra), 19:32-kor pedig már szépen szivárgott is ki az elégedett közönség a programról.

A két időpont között viszont, akár hiszitek, akár nem, nagyjából 4 és fél óra telt el. ...lehet, hogy 5 is.

Amint hallótávon kívülre került az édesanya, a gyermek keserves sírásba kezdett. Látni kellett volna, mit szerencsétlenkedtünk Craiggel. Neki ugyan van egy kislánya, de Freya 6 éves, így már rég óta képes verbálisan kifejezni az igényeit. Mairin annyira még nem jó ebben, egyelőre csak sírni tud.

Felváltva próbáltuk álomba ringatni a csöppséget: eredménytelenül. Ekkor elhagytuk az irodalmi sátrakat, gondoltuk hátha a babakocsiban elalszik a kicsi, ha elég gyorsan tologatjuk a macskaköves úton. Nem nyert. Craig kivette Mairin-t a babakocsiból és valamit dudorászni próbált a fülébe, miközben elindultunk vissza a fesztivál területére (én egy lépéssel mögöttük toltam a kocsit), de a gyerek csak nem nyugodott. A járókelők nagyon furán néztek ránk.

Mikor visszaértünk, tettünk egy próbát a pelenkacserével. Semmi különbség. Aztán rájöttem, hogy ha egy bizonyos Frank Sinatra dalt éneklek a fülébe halkan és ruganyos, gyors léptekkel körözök a sátrak körül, Mairin elhallgat. Eddig ennek a jelenségnek még csak a fordítottját tapasztaltam: ha a kezembe nyomtak egy nyugodt csecsemőt, az szinte azonnal rázendített. Most átvettem a babukát Craigtől, kettőt léptem, és a kicsi elhallgatott. Őszintén meglepődtem, de nagyon boldog és büszke voltam az eredménytől. Aztán Craig is talált egy saját módszert, amivel csendben tartotta az apróságot, és 1-2 körönként cseréltünk.

Egy kedves barátnőm egyszer azt mondta, hogy a kutya nagyon jó eszköz az ismerkedésre. Az ember kimegy a térre (vagy rétre), és úgy üdvözli a többi kutyatulajdonost, mintha ősrégi cimborák lennének. Azt hiszem, a csecsemők is ilyen eszközök. Persze nem valószínű, hogy könnyű felcsípni valakit, miközben egy (feltételezetten saját) gyermeket ringat az ember, de valamiért minden járókelő feljogosítva érzi magát, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Érti valaki, hogy miért van ez? Nekem már az is furcsa, hogy miért néz 100-ból 97 ember azonnal mosolyogva minden arra járó babakocsiba, és hogy miért mondja szinte minden nő minden csecsemőre, hogy "jaj de édes". Egyáltalán nem minden csecsemő édes, én legalábbis rengeteg rusnyát láttam már.

Akárhogy is, kedden több idegennel váltottam pár rövid kedves szót az alatt a 6 órás gyermekmegőrzés alatt, mint egy 3 napos EDEN konferencián. Aztán amint megjelent Onie, a sírás teljesen abbamaradt. És én életemben először úgy éreztem: "Nem is volt ez olyan nehéz, máskor is szívesen vigyázok Mairin-re".