Mountain bike-kal egy igazi hegyen

Valójában nem nagyon tudok biciklizni. Régen tudtam, de időközben valahogy kijöhettem a gyakorlatból, mert úgy tűnik, nagyon nehezemre esik egyenes vonalú egyenletes mozgást végeznem a kerékpárral, az elindulás előtti fel- és a megállás helyetti leszállásról és a szűk területeken való megfordulásokról nem is beszélve.

Ennek ellenére - senki ne mondhassa rólam, hogy gyáva sün vagyok - lelkesen igent mondtam Craig azon programajánlatára, hogy menjünk el egy ún Glentress nevű helyre zúzni. Jelentem, fizikailag nem zúztunk semmit, se bringát se magunkat, viszont remekül szórakoztunk, és én rengeteget fejlődtem: teher alatt nő a pálma, ahogy mondani szokás. Akárcsak a többi sportnál: ha jó a sportfelszerelés és a "létesítmény", az élmény katartikus. Már pedig a Glentress elsőosztályú hely, a kölcsönbringám pedig szuper volt. Ráadásul a teljesség kedvéért (szerencsére) rászántam magam, hogy odafelé menet vásároltam egy olyan párnázott biciklis nadrágot, ami nélkül lehet, hogy nem lenne most ez a beszámoló ennyire lelkes. + kölcsön sisak és kesztyű: úgy néztem ki, mint aki tudja, mit csinál :-).

Ez a hegyi bicajozás engem borzasztóan emlékeztet a síelésre meg egy picit a hegyi túrázásra, de őszintén szólva mindkettőnél sokkal jobb. OK, veszélyesebb is, de ha az ember nem veszíti el teljesen a fejét, és legalább megpróbál óvatosan száguldozni a lejtőkön lefelé, az élmény egyszerűen fantasztikus. A túrázáshoz képest sokkal többet lát az ember, hiszen a nagyobb átlagsebességgel sokkal nagyobb területet lehet lefedni azonos idő alatt. Az is sokat segít a "fűszerezésben", hogy nem kell folyamatosan fel-le masírozni, a canga néha magától gurul, s a biciklista, azaz én, olyankor csak pihen és bámészkodik (már amikor 1,5 méternél szélesebb ösvényen döngicsél és nem fél attól, hogy letér az útról).

A sport sok remek elemből épül fel. A hegymászásnál lehet felfelé és lefelé sétálni meredekebb és lankásabb emelkedőkön illetve lejtőkön, legfeljebb lassítani vagy szaporázni lehet a lépéseket, míg a mountain bike-kal nem csak egyszerűen feltekerni és legurulni kell, nagyon sokszor rengeteg múlik azon, hogy az ember hogyan tartja egyensúlyban a kerékpárt. Nagyon szórakoztató például a meredek hegymenet, amikor én személy szerint teljesen meg is feledkeztem arról, mekkora erőkifejtéssel jár, hogy mozgásban tartsam a bringát, annyira lefoglalt, hogy el ne dőljek. A lejtő pedig...

...na az majdnem olyan, mint a síelés, csak sokkal jobb. Először is ugye nem kell felvonóra várni, s bár lefelé száguldva nem nyújt megnyugvást az érzet, hogy puha hóba zuhan az ember, ha elesik, ezt a félelmet viszonylag egyszerűen ki lehet iktatni, és voila: máris ugyanolyan izgi a dolog. Az utak, akárcsak a sípályákon, színkódokkal vannak jelölve. A zöld az, amit rögtön ki is lehet hagyni, a kék a könnyű, de már egyértelműen a sportra emlékeztető pálya, a piroson már száguldoznak a féktelen, tehetséges, jól öltözött kiccsávók (és időnként csajok), fekete pályán még sajnos nem jártam, valamit hagyni kell a 2. alkalomra is (Sün, az arcod!).

Annak ellenére, hogy egy percig sem pihentünk, olyan gyorsan elszaladt az idő, hogy egészen el voltam keseredve, amikor Craig közölte, hogy mennünk kell. Másnap reggel persze nem bántam, mert az izomláz sem maradt el (képzelem, mennyire fájt volna mindenem, ha addig robogok fel-alá, amíg meg nem unom). Most erősen vissza kell tartanom magam attól, hogy ne akarjak azonnal beruházni a nem létező pénzemből egy közepesen májer, majd' 50%-kal leárazott mountain bike-ra, azzal nyugtatgatom magam, hogy jövő tavaszig úgysem fogunk heti rendszerességgel visszajárni, addig is gyűjtök és kölcsönzök. Még 24 óra sem telt el az élmény óta, mit 24 óra, még el sem hagytuk a parkolót, már vissza akartam menni. Craig azt mondja, ez jó jel.