Telt, múlt az idő...

Te jó ég! El sem hiszem, hogy ennyi idő tudott eltelni mióta legutóbb írkáltam valamit. Hát akkor most gyorsan kiragadom a múlt hétvégét és beszámolok: egy, kettő, három...

Már második hosszú hétvégéje nálunk volt Freya (s pont mire visszajövök a valenciai EDEN konferenciából, megint itt lesz, úgyhogy nem mondhatnám, hogy na majd Valencia után kipihenem magam). Félreértés ne essék, ez most tényleg nem panasz, ezen a hétvégén is nagyon kellemes és emlékezetes programjaink voltak, és Freya egy angyal volt minden áldott nap... én nem is értem, hogy amikor tapasztalja, hogy így is lehet élni, és ilyenkor mindenki boldog, akkor miért kell máskor meg bunkónak lenni. Na mindegy.

Szóval múlt szombaton elmentünk az egyik legjobb barátjával műfalmászni. Craig nincs a topon ebben a sportban (a szó szoros értelmében - magasság iszonya van), úgyhogy én voltam a "főnök", ami általában megviseli a gyereket és automatikus ellenkezésre serkenti, ami egy extrém sport esetében nem túl szerencsés, nade most minden simán ment, mindkét gyerek szépen szót fogadott, és mindenki nagyon jól érezte magát.

Vasárnap kötni tanítottam meg a kiccsajt. Először nagyon gyorsan feladta (nagyjából erre is számítottam), de aztán amikor elejtettem az apjának fél hangosan a megjegyzést, hogy gondoltam, hogy Freya ehhez még kicsi és nincs elég türelme és kitartása, megszólalt a kis büszkesége, és visszaült mellém, és addig kínlódott, amíg lassan, de biztosan le nem kötötte az első saját kis (10 szemes) sorát. OK, persze, párszor leszaladtak a szemek, és akkor pár percig én kínlódtam azzal, hogy ügyesen visszaszedjem őket, meg girbe-gurbák is voltak a sorok, meg lazán kötöttek is (amiket ugyancsak utólag kellett nekem korrigálnom és elegyengetnem), de összességében véve igazán büszke vagyok Freyára, mert azért 7 évesen nem semmi, hogy idáig is eljutott. Most persze sapkát akar kötni a kishúgának (hogy miért nem sálat, amit még talán tudna is, ne kérdezze senki, ez egy ilyen makacs kölök, én meg nem fogok vele vitatkozni, hogy a sapka nem az a "szedj fel 10 szemet és köss 25 sort: kész" fajta projekt, majd rájön).

Szőr mentén magam is újra felvettem ezt a gyerekkorom óta nem gyakorolt hobbit. (Freyának mégsem mondhatom, hogy "this is the sima and this is the fordított, and once you're comfortable with these, I'll show you how you can ráhajtás and fogyasztás". Szóval legalább a terminológiát meg akartam tanulni angolul.) Megmondom szerénytelenül és őszintén, kifejezetten élvezem a saját ujjam böködését, és jól is megy. Persze mi más kell a kötéshez, mint figyelem, türelem, és annyi kézügyesség, hogy az ember szemei egyenletesek legyenek? Nem egy nagy kunszt. Na szerencsére az öcsém barátnője, Nóri nagy kézműves, úgyhogy ő meg aztán beoltott egy olyan fincsi linkkel, hogy a kocka végképp el van vetve. Már nagyjából megkötöttem egy lebutított minta kendőt, ha sikerül az utolsó (legnehezebb) pár sor is a napokban, asszem befektetek egy gombolyag komoly fonalba és megcsinálom a teljes projektet tisztességesen.

Kezdek aggódni magam miatt. Az elmúlt fél évben a következő tevékenységek dobnak fel és ösztönöznek fejlődésre: főzés, kirakózás, kötés. Azt hiszem persze, hogy ez egyértelműen strucc politika olyan értelemben, hogy ha már az elmúlt 1,5 évben képtelen voltam behaverozni ebben az átkozott országban, igyekszem a kudarcról nem venni tudomást és más területeken keresni az élvezeteket és sikereket. A fenti tevékenységekhez nem kell társaság, és nem mellesleg nem is haszontalan egyik hobbi sem (na jó, a kirakózás valószínűleg vakvágány, mert csak foglalja a kicsiny padlónk értékes négyzetcentimétereit, de a főzés és kötés nem hülyeség). Döbbenet, mennyivel olcsóbb, ha magam készítem el a vacsorát, és még az olyan ételeknél is, ahol drágábbak a hozzávalók, mintha megvenné az ember a mikrózható félkész-terméket, jobban megéri frissen elkészíteni a kaját, mert az úgy sokkal finomabb és természetesen egészségesebb is. Ráadásul így aztán olyan franyesz étkek receptjeit próbálhatom ki, amiket amúgy valószínűleg eszembe sem jutna kipróbálni, ha készen kellene levennem a polcról (pl. a kókusztejes csípős rákleves - na most őszintén... ;-)).

St Abbs Head - újabb lélegzetelállító túra

Hadd kedveskedjek ezúttal egy különös nyalánksággal a kitartó olvasóimnak!
Íme egy ritka gyöngyszem: illusztrált blog bejegyzés

Tegnap megint kirándulni voltunk, és kivételesen:
1. nem felejtettem el fényképezőgépet vinni magammal
2. feltöltöttem a fényképezőgépet indulás előtt
3. nem volt gány idő, úgyhogy tudtam is klassz fotókat készíteni, és
4. emlékeztem is rá, hogy akarok fotózni.

A fenti körülmények már önmagukban elegendőek, hogy szavatolják a túra sikerességét, nemde bár? Az utolsó munkanélküli napjaimat éljük, holnaptól megint dolgozom, úgyhogy a hétvégén még kilélegeztük magunkat a friss levegőn, szerencsére az időjárás sem volt ezúttal ellenünk. Szombaton biciklizni mentünk. Nem mertünk túl messzire kerekezni, végig lógott az eső lába, és durván fújt a szél, viszont így is tettünk egy csoda szép körutat. Először bementünk a városba visszavinni 3 kölcsönzött DVD-t. Az a halálom volt. A mountain bike-ozást követően nem hittem volna, hogy valami ennyire elrettenthet, de a város nem a zsánerem. Annyi mindenre kell odafigyelni azon kívül, hogy az ember az út rossz oldalán közlekedik, és mint említettem vala, nekem még a kanyarodás is gondot okoz, hát még akkor a figyelmetlen gyalogosok, motorosok és autósok.

Szerencsére nagyobbrészt bicikliutakon tekeregtünk, az utolsó pár kilométer pedig a tengerpart mentén vezetett végig, ami kárpótolt a korábbi aggodalmakért.

Aztán tegnap, látva hogy már korán reggel vigyorog a napocska, elmentünk a nem túl távoli St Abbs-be kirándulni. A faluból ugyan nem sokat láttunk, de a túra pompás volt. Ameddig a szem ellát, gyönyörű sziklák, ameddig a láb elér, az a jól ismert de még mindig felfoghatatlanul tökéletes sűrű, buja zöld skót fű, az öblökben fodrozódó hullámokat partra vető tenger a hátán hajókkal és búvártanoncokat ringató motorcsónakokkal... eleinte igazán nehezemre esett haladni, annyira lenyűgözött a látvány. Csak ácsorogtam földbe gyökerezett lábakkal és memorizáltam a látványt.
Körbesétáltunk egy hegyi tavacskát, és egy borzasztó idegesítő legyektől ellepett régi világítótornyot. Ez utóbbi különösen izgalmas volt nem csak a legyek szüntelen zaklatása miatt, de attól is, hogy egy járatlan utat választottunk, mely során - mit ne mondjak - egy ponton nem kicsit tettük kockára az életünket. A kijelölt út épp csak hátulról engedte látni a világítótornyot, elhaladt mögötte, majd visszakanyarodva a parkoló fele ismét eltávolodott. Mi azért csak meg akartuk szemlélni az épület frontját is, így óvatosan leballagtunk a puha füves meredek lejtőn, és az épület fala mentén kerültünk vissza a gyalogútra. Épp csak az épület fala jóformán konkáv módon emelkedett ki a sziklafalból. Én azt hittem, Craig már járt itt, úgyhogy bátran követtem, lábujjhegyen lépkedve a sziklafal kiszögellésein, miközben az egyik kezemmel valami műanyag hevederszerűségbe kapaszkodtam az épület falán, míg a másikkal próbáltam elhajtani a legyeket. Craig csak akkor merte bevallani, hogy kicsit túl vakmerő volt ezzel a kerülő útitervvel, mikor már ismét biztos talajon jártunk és magunk mögött hagytuk a legyek többségét is.

Mindenesetre nem ez volt az aznapi egyetlen vakmerősége. Sétánk hátralevő részében elhaladtunk még egy-két csorda ártalmatlan birka mellet. Csodálatom ezek iránt az ostoba állatok iránt képtelen szűnni. Annyira lenyűgöz, ahogy a bolyhocskák tökéletesen belepasszolnak a tájképbe, ahogy ezek a szívós állatkák még a legzordabb időkben is békésen legelésznek még olyan helyeken is, ahol fű sem nő, ugyanakkor legyenek bár százan egy kupacban, megrettennek a legártalmatlanabb járókelőtől is, és fejvesztve kocognak fegyelmezetten egy irányba. Szóval gondtalanul keresztülsétáltunk néhány birkacsordán, készítettem még pár fotót egy újabb érdekes tengerparti sziklaképződményről, aztán légvonalban elindultunk a kocsi felé. Utunk egy körbekerített marhalegelőn vezetett keresztül. Na már most a marhák nem egészen olyan békés állatok, mint a birkák. Ezen felül ahogy a legelő közepén mindketten megállapítottuk, aggasztóan magas létszámban lézengtek körülöttünk a tőgyetlen egyedek. Minden bikaszem ránk tűnt szegeződni, és - nem hazudok - a kezdeti helyzetfelmérés után az egyik bátor lény elindult egyenesen felénk. Ő valószínűleg felkelthette a többi bika érdeklődését is, mert mire hanyatt-homlok rohanva elértük a kerítést és átmásztunk rajta, közel 10 pár bikaszem nézett velünk farkasszemet. Huhh, ezt megúsztuk.

Mountain bike-kal egy igazi hegyen

Valójában nem nagyon tudok biciklizni. Régen tudtam, de időközben valahogy kijöhettem a gyakorlatból, mert úgy tűnik, nagyon nehezemre esik egyenes vonalú egyenletes mozgást végeznem a kerékpárral, az elindulás előtti fel- és a megállás helyetti leszállásról és a szűk területeken való megfordulásokról nem is beszélve.

Ennek ellenére - senki ne mondhassa rólam, hogy gyáva sün vagyok - lelkesen igent mondtam Craig azon programajánlatára, hogy menjünk el egy ún Glentress nevű helyre zúzni. Jelentem, fizikailag nem zúztunk semmit, se bringát se magunkat, viszont remekül szórakoztunk, és én rengeteget fejlődtem: teher alatt nő a pálma, ahogy mondani szokás. Akárcsak a többi sportnál: ha jó a sportfelszerelés és a "létesítmény", az élmény katartikus. Már pedig a Glentress elsőosztályú hely, a kölcsönbringám pedig szuper volt. Ráadásul a teljesség kedvéért (szerencsére) rászántam magam, hogy odafelé menet vásároltam egy olyan párnázott biciklis nadrágot, ami nélkül lehet, hogy nem lenne most ez a beszámoló ennyire lelkes. + kölcsön sisak és kesztyű: úgy néztem ki, mint aki tudja, mit csinál :-).

Ez a hegyi bicajozás engem borzasztóan emlékeztet a síelésre meg egy picit a hegyi túrázásra, de őszintén szólva mindkettőnél sokkal jobb. OK, veszélyesebb is, de ha az ember nem veszíti el teljesen a fejét, és legalább megpróbál óvatosan száguldozni a lejtőkön lefelé, az élmény egyszerűen fantasztikus. A túrázáshoz képest sokkal többet lát az ember, hiszen a nagyobb átlagsebességgel sokkal nagyobb területet lehet lefedni azonos idő alatt. Az is sokat segít a "fűszerezésben", hogy nem kell folyamatosan fel-le masírozni, a canga néha magától gurul, s a biciklista, azaz én, olyankor csak pihen és bámészkodik (már amikor 1,5 méternél szélesebb ösvényen döngicsél és nem fél attól, hogy letér az útról).

A sport sok remek elemből épül fel. A hegymászásnál lehet felfelé és lefelé sétálni meredekebb és lankásabb emelkedőkön illetve lejtőkön, legfeljebb lassítani vagy szaporázni lehet a lépéseket, míg a mountain bike-kal nem csak egyszerűen feltekerni és legurulni kell, nagyon sokszor rengeteg múlik azon, hogy az ember hogyan tartja egyensúlyban a kerékpárt. Nagyon szórakoztató például a meredek hegymenet, amikor én személy szerint teljesen meg is feledkeztem arról, mekkora erőkifejtéssel jár, hogy mozgásban tartsam a bringát, annyira lefoglalt, hogy el ne dőljek. A lejtő pedig...

...na az majdnem olyan, mint a síelés, csak sokkal jobb. Először is ugye nem kell felvonóra várni, s bár lefelé száguldva nem nyújt megnyugvást az érzet, hogy puha hóba zuhan az ember, ha elesik, ezt a félelmet viszonylag egyszerűen ki lehet iktatni, és voila: máris ugyanolyan izgi a dolog. Az utak, akárcsak a sípályákon, színkódokkal vannak jelölve. A zöld az, amit rögtön ki is lehet hagyni, a kék a könnyű, de már egyértelműen a sportra emlékeztető pálya, a piroson már száguldoznak a féktelen, tehetséges, jól öltözött kiccsávók (és időnként csajok), fekete pályán még sajnos nem jártam, valamit hagyni kell a 2. alkalomra is (Sün, az arcod!).

Annak ellenére, hogy egy percig sem pihentünk, olyan gyorsan elszaladt az idő, hogy egészen el voltam keseredve, amikor Craig közölte, hogy mennünk kell. Másnap reggel persze nem bántam, mert az izomláz sem maradt el (képzelem, mennyire fájt volna mindenem, ha addig robogok fel-alá, amíg meg nem unom). Most erősen vissza kell tartanom magam attól, hogy ne akarjak azonnal beruházni a nem létező pénzemből egy közepesen májer, majd' 50%-kal leárazott mountain bike-ra, azzal nyugtatgatom magam, hogy jövő tavaszig úgysem fogunk heti rendszerességgel visszajárni, addig is gyűjtök és kölcsönzök. Még 24 óra sem telt el az élmény óta, mit 24 óra, még el sem hagytuk a parkolót, már vissza akartam menni. Craig azt mondja, ez jó jel.

Kutyák és csecsemők

Kedden megkért minket Onie, hogy vigyázzunk a pár hónapos Mairin-re, míg ő a húgával részt vesz egy népszerű kortárs költő felolvasó estjén. 18:30-kor megjelentünk a fesztivál helyszínén, hogy átvegyük a kis angyalt (életemben nem volt még szerencsém ilyen nyugodt babához - különben nem is mertem volna vállalkozni a bébiszittelős feladatra), 19:32-kor pedig már szépen szivárgott is ki az elégedett közönség a programról.

A két időpont között viszont, akár hiszitek, akár nem, nagyjából 4 és fél óra telt el. ...lehet, hogy 5 is.

Amint hallótávon kívülre került az édesanya, a gyermek keserves sírásba kezdett. Látni kellett volna, mit szerencsétlenkedtünk Craiggel. Neki ugyan van egy kislánya, de Freya 6 éves, így már rég óta képes verbálisan kifejezni az igényeit. Mairin annyira még nem jó ebben, egyelőre csak sírni tud.

Felváltva próbáltuk álomba ringatni a csöppséget: eredménytelenül. Ekkor elhagytuk az irodalmi sátrakat, gondoltuk hátha a babakocsiban elalszik a kicsi, ha elég gyorsan tologatjuk a macskaköves úton. Nem nyert. Craig kivette Mairin-t a babakocsiból és valamit dudorászni próbált a fülébe, miközben elindultunk vissza a fesztivál területére (én egy lépéssel mögöttük toltam a kocsit), de a gyerek csak nem nyugodott. A járókelők nagyon furán néztek ránk.

Mikor visszaértünk, tettünk egy próbát a pelenkacserével. Semmi különbség. Aztán rájöttem, hogy ha egy bizonyos Frank Sinatra dalt éneklek a fülébe halkan és ruganyos, gyors léptekkel körözök a sátrak körül, Mairin elhallgat. Eddig ennek a jelenségnek még csak a fordítottját tapasztaltam: ha a kezembe nyomtak egy nyugodt csecsemőt, az szinte azonnal rázendített. Most átvettem a babukát Craigtől, kettőt léptem, és a kicsi elhallgatott. Őszintén meglepődtem, de nagyon boldog és büszke voltam az eredménytől. Aztán Craig is talált egy saját módszert, amivel csendben tartotta az apróságot, és 1-2 körönként cseréltünk.

Egy kedves barátnőm egyszer azt mondta, hogy a kutya nagyon jó eszköz az ismerkedésre. Az ember kimegy a térre (vagy rétre), és úgy üdvözli a többi kutyatulajdonost, mintha ősrégi cimborák lennének. Azt hiszem, a csecsemők is ilyen eszközök. Persze nem valószínű, hogy könnyű felcsípni valakit, miközben egy (feltételezetten saját) gyermeket ringat az ember, de valamiért minden járókelő feljogosítva érzi magát, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Érti valaki, hogy miért van ez? Nekem már az is furcsa, hogy miért néz 100-ból 97 ember azonnal mosolyogva minden arra járó babakocsiba, és hogy miért mondja szinte minden nő minden csecsemőre, hogy "jaj de édes". Egyáltalán nem minden csecsemő édes, én legalábbis rengeteg rusnyát láttam már.

Akárhogy is, kedden több idegennel váltottam pár rövid kedves szót az alatt a 6 órás gyermekmegőrzés alatt, mint egy 3 napos EDEN konferencián. Aztán amint megjelent Onie, a sírás teljesen abbamaradt. És én életemben először úgy éreztem: "Nem is volt ez olyan nehéz, máskor is szívesen vigyázok Mairin-re".

Hegymászás?

A napokban egészen kitűnő idő volt, úgy döntöttünk, kimozdulunk egy kicsit a lakásból és elmegyünk kirándulni. "Szerencsénkre" munkanélküliként nem voltunk hétvégéhez kötve, amint 1 óránál hosszabb ideig nem takarták el felhők a napot, behajigáltunk sátrat, hálózsákokat, váltás ruhát a csomagtartóba, és uccu neki, útra keltünk. Csütörtök késő délelőtt volt. Edinburgh-ban forgalmi dugó, városon kívül sávelhúzás, útépítés, aztán nem találtuk a kempinget... na szóval egész nap mentünk, de legalább a nap végig ragyogott. Este 7 volt, mire felállítottuk a sátrat és befészkeltük magunkat.

Fura érzés volt a sátorban: nem Zsuzsi feküdt mellettem, nem estek rajtam keresztül részeg szigetelők vagy EFOTT látogatók, és kintről csak tücsökciripelés hallatszott be (valamint k.b. egy órán át egy átok kölök nyávogása, amire nem szívesen emlékszem vissza).

Másnap reggel mikor relatíve üdén felébredtem nem fájt a fejem, viszont szét kész volt a hátam. Ez is egy fura állapot volt, úgy látszik, nagyon egyirányú reflexióim vannak a sátorlakásra. Kilépve a friss levegőre muslicák sűrű felhője lepett el minket, s egyidejűleg a sátrat is megszállták: ezzel eldőlt, hogy felkelünk és indulunk. Az itteni muslicák gyilkos kis lények, még nem döntöttem el, hogy rosszabbak-e, mint az otthoni szúnyogok, de szoros a verseny a két faj között elviselhetetlenség kategóriában.

Az eső már békésen szemerkélt, mire összecsomagoltuk a sátrat a benne hancúrozó muslicákkal. Nem volt sok választásunk: ha már elautókáztunk ilyen messzire, megmásztuk a Mt Schiehallion-t. Február óta vártam erre az alkalomra. Nem rég olvastam egy Bill Bryson könyvet "Majdnem minden rövid története" címmel, melyből megtudtam, hogy 1772-ben Nevil Maskelyne és Charles Hutton ennek a geometriailag nagyon szabályos alakú skót hegynek a tömegmeghatározása segítségével állapították meg a Föld átlagsűrűségét, a g gravitációs állandó értékét, mellesleg munka közben feltalálták a szintvonalakat. Nagyon kíváncsi voltam erre a szabályos hegyre közelebbről is - előző nap megbizonyosodtam a kocsiból kitekintve, hogy valóban precíz egy kis kiszögellésről van szó. Egy 1083m magas kis kiszögellésről.

A mászás ugyanakkor eléggé lehangoló volt. Valójában ha nem lett volna olyan borzalmas az idő (az eső egyre vehemensebben zuhogott és a szél is orkán erejűvé erősödött), észre sem vettük volna, hogy hegyet mászunk. 3 óra alatt megnyomtuk a túrát amiről azt hittük, hogy majd a fél napunkat lefoglalja. Az útvonal úgy ki volt építve, hogy már csak a mozgássérült felvonó hiányzott a terméskő lépcsők mellől. Na szóval kivételesen nem panaszkodtunk a mocsok időre, ami miatt a hegymászás expedíció jellegűvé avanzsált. A csúcsra érve pedig ugyanúgy s#@rrá áztam és nem láttam semmit, mint tavaly a Fujin, ergo tőlem aztán a Schiehallion egy óriás szörny! ...és persze egy árva fotót nem sikerült készítenem, ami ezt cáfolhatná.

Mikor hazaértünk, még mindig szitált az eső, úgyhogy az összes cuccunkat a 3,5 négyzetméteres nappaliban voltunk kénytelenek kiteregetni száradni - de még a nyirkos-sáros sátor és a csurom víz kabátok és nadrágok között is boldogan döngicséltünk: kimozdultunk, kirándultunk! ...természetesen másnap reggelre kisütött a nap és a következő szabadtéri programunkig egy csepp eső sem esett.

A felkelő Sün háza

Nem így akartam kezdeni ezt a bejegyzést, de a ma reggel történt dráma után meg kell jegyeznem, hogy ha szeptember végéig nem kezdünk el komoly lépéseket tenni annak érdekében, hogy itt hagyjuk ezt az átkozott lakást, én fogom magam és hazaköltözöm.

Na de térjünk vissza a kiindulóponthoz! Amikor februárban idejöttem Skóciába, nem volt semmim a laptopomon, a WII-n, egy maroknyi CD-n és egy bőröndnyi ruhán kívül. Nem is mertem volna több cuccot kihozni, mondván, hogy ha nem sikerül a 3 hónapos próbaidő, zökkenőmentesen szépen haza is hordhatom az irhámat. Kegyetlen idők voltak abból a szempontból, hogy sokkal nehezebb volt így elfogadtatnom magam Freyával, akinek a szemében én csak egy betolakodó lehettem.

Ezzel szemben akkortájt még bennem is élt bűntudat, hogy szegény kislánynak elveszem az életterét az apjával együtt, szóval sokkal nagyobb hajlandóságot mutattam arra, hogy meghunyászkodva, elégedetten tengessem napjaimat, melyek során ha Freya nálunk volt én a nappaliban aludtam a kanapén (ez kb. 9-11 nap per hónap).

Ennek a felállásnak (illetve lefekvésnek, hogy pontosan fogalmazzak) egy nem mellékes velejárója az, hogy amikor a gyermek hajnali 6:30-kor felébred, kijön a nappaliba, leül a kanapéra és mesét néz a tévében. Ez természetesen az apját, aki a hálóban egyedül terpeszkedhet a franciaágyon, nem nagyon zavarja, nekem viszont minden egyes alkalommal, mint egy vesztes hadvezérnek csata után, össze kell szednem magam félálmomban, átadni a terepet a hercegnőnek, és bekullogni apa mellé a hálószobába. Ha úgy vesszük, ez nem egy rossz áldozat, hisz az ember összebújhat a szerelmével egy pár percre, mielőtt végleg fel kell kelni. De valljuk be őszintén: meddig lehet egy ilyen állapotot feszültségmentesen fenntartani?

Telt, múlt az idő, és meggyőződtünk róla, hogy minden nehézség és kevés négyzetméter ellenére is kompatibilisek vagyunk Craiggel. Ekkor én májusban hazarepültem egy jutalomútra. Én szívesebben emlékszem vissza az otthon töltött napok estéire, amikor rég nem látott barátaimmal és rokonaimmal bandázhattam, de büszkén jelentem, hogy emellett a nappali órákban komoly lépéseket tettem azügyben is, hogy a jövőmet zökkenőmentesítsem. Nekiálltam albérlőt keresni és vevőt az autómra, kiürítettem a lakásomat (vagy olyasmi - lásd a részleteket az előző bejegyzésben), GBP számlát nyitottam, megpróbáltam kártya-függetleníteni a telefonomat, egyszóval kezdtem elvarrogatni a Magyarországhoz fűző redundáns szálakat és erősítgetni az új életemhez szükségeseket. Május végén Craig utánam jött, így hivatalosan, személyesen is bemutathattam a szüleimnek (nem csak Skype-on), majd fogtunk egy Toyota Corollányi személyes holmit és megindultunk vele Edinburgh-ba.

Na ez már egy kétélű kard. Íme itt vagyok a kedvesem legénylakásában, végre olyan holmik is körülvesznek, amik hozzám tartoznak: a Supersrácok most itt ölelgetik egymást egy darabig ezen a falon, a saját böszme nagy képernyőjű tévémben nézegethetem a Szaffit és a Kockás fülü nyulat, vagy akár a Született gyilkosokat MAGYARUL. Több, mint 2 pár cipőm fekszik halomban a szekrényben, és a saját sünis szent grálomból iszom reggelente a tejes kávémat. Eszményi. De! Ez a lakás még egy embernek is kicsi, ha az az ember történetesen egy magára valamit adó nő, hát még 2,5-nek. A kanapé mögött, amin - ismét kihangsúlyozom - a Freyás éjszakákon hálni vagyok kénytelen akkora a kupi, hogy nem is merek odanézni.

A hálóban nincs nagy villany, a fürdőszobában pedig nincs kicsi a tükör fölött. Nevezzen bárki nagy igényűnek, de azért ezt a lehetőséget igen nagyra becsülném, amikor hébe-hóba kifestem a szemem. A fürdőszoba továbbá nem zárható, és nincs benne se szekrény, se polc (se szemetes). A tükör párkányán ugyan elférnek egy pohárban a fogkefék, de aki ahhoz van hozzászokva, hogy egyéb toalett holmit is az erre legmegfelelőbb helyiségben tároljon, annak biztosan legörbül az ajka, ha meglátja a lehetőségeket - illetve azok hiányát.

A ruháim tárolására is csak egyetlen polcom adatik és egyetlen akasztós szekrényen és kb. 15 vállfán osztozunk hárman. A fehérneműimet és az ékszereimet jobb híján az ágy alatt tartom, a kabátomat pedig (amit itt északon nyáron is használnom kell) vagy a szék hátára terítem, vagy a porszívó és a vasalódeszka között tartok felakasztva egy keskeny szekrénykében. Ezen kívül viszont folyton kerülgetni kell két biciklit, és a gyerek szanaszét hagyott játékait. Na de ha két ember szereti egymást...

...akkor azok megbeszélik, hogy ez az állapot nem tartható sokáig. És meg is egyeztünk még a próbaidő során, hogy őszig elhúzzuk innen a csíkot. Freya önmagában is megérdemelné 6 éves nagylány létére, hogy ne kelljen egy szobában aludnia az apjával, és berendezhessen egy kis kuckót a saját ízlése szerint. Én szerintem szintén megérdemelnék egy tiszta lapot. Addig nem fog egyenlő felnőttként kezelni a "mostohagyerkem" (most komolyan, nincs erre valami normális szó magyarul? Olyan kegyetlennek érzem magam ezzel a címkével.) ...szóval addig amíg ez a lakás a "Daddy's house", nincs sok esélyem. Freya anyukája, Onie és a férje Ally a legjobb példák, ők is összeköltöztek egy új, semleges helyre, amint tehették, és az most "Mommy and Ally's house". Én is akarok egy "Daddy and Sünci's house"-t. ...meg egy nagy kertet egy kutyával és egy zárható szobát, tőlem lehet az a WC is, csak legyen hova menekülnöm, ha már zsong a fejem.

Na és hazajöttünk ebből a horribilis nyaralásból, és nekiláttunk házat keresni. De komolyan: pénteken éjfélkor megérkeztünk, szombaton körülnéztünk az Interneten, és vasárnap már el is mentünk megnézni 3 vidéki ingatlant. Miután körvonalazódott bennünk, melyik környék tetszett mindkettőnknek legjobban, szűkítettünk a keresésen, és szerdára már kaptunk is egy hivatalos időpontot a kiszemelt ügynökségtől, hogy közelebbről is megnézzünk egy házikót. ...hát basszuskulcs! Szerelem első látásra. 3 szobás frissen felújított ház, még érezni a festék szagát. A ház mögött zöld, jól gondozott, privát kertecske, mögötte dimbek-dombok, melyeken (pont hallótávolságon kívül) fekete pofájú bolyhos báránykák legelésznek. Úgy el voltunk ragadtatva, hogy hazafelé menet megálltunk az út szélén mosolyogni és kacarászni. Másnap elmentünk az ügynökség irodájába, kitöltöttünk egy raklap formanyomtatványt és szóban lefoglalóztuk a házat.

És erre másnap, pénteken jött a hideg zuhany. Reggel 9-re idehívtunk egy másik ingatlanügynökségi képviselőt, hogy nézze meg a lakást. Az üzlet ugyanis attól lenne kiváló, hogy ezt a lakást kiadjuk, így a ház bérleti díjára már csak az ebből befolyó összegen felüli pár fontot kellene leperkálni. ...gondoltuk mi. Igen ám, de mielőtt ezt a lyukat kiadhatnánk, az ügynökség szerint be kell szereznünk egy valami villanyászati bizonyítványt, energiatakarékossági nyilatkozatot, be kellene jelentkeznünk bérbeadónak az önkormányzatnál zsilliárt pénzért, az ügynökségnek fizetni kiszállási díjat, a bérleti díj után fizetni bérbeadási adót, végül pedig (nehogy azt higgyük, hogy így ezt a lakást kivennék) vegyünk még legalább egy mosogatógépet vagy egy fagyasztót, az manapság minden bérlő számára alapigény, és hát nem kerül sokba egy-egy ilyen berendezés. Valóban nem kerül sokba, ha van rá az embernek pár száz fontja, de nekünk most nincs. Szóval osztottunk-szoroztunk, és kiderült, nagy vakmerőség lenne belevágni a költözésbe. Úgyhogy most itt vagyunk.

Na és akkor kitaláltuk, hogy valahogy megoldjuk ezt a személyes tér dolgot magunk között, házon belül. Megegyeztünk, hogy az én helyzetemen mindenképpen javítana, ha legalább apával együtt aludnék (a nyaralás alatt ezt már úgyis megszokta Freya). Legyen hát úgy, hogy Freya megkapja a hálószobát, amin belül megpróbálunk leválasztani egy sarkot, ami csak az övé. Odagyűjtjük az összes játékát, ami eddig szerte-szana heverészett a lakásban, teleplakátolhatja az egyik falat Harry Potter poszterekkel, sőt, még egy paravánt is kaphat, ami mögött teljes diszkrécióra számíthat. Nagy volt az öröm és az elszántság.

Ugyanezen pénteken nálunk aludt Freya, úgyhogy frankón elő is készítettük a szobát: a kis asztalára felállítottuk Craig régi tévéjét, és megkapta a videolejátszót, így nem kell majd reggelente keresztülmásznia rajtunk, nézhet a saját szobájában, amit akar (a TV előfizetést már úgyis lemondtuk a forrásaink szűkössége miatt, úgyhogy a Ben10-t és a Szkubidút már amúgy is fújhatja ;-)).

Megjött Freya, meglátta az átrendezett szobát, és látszott rajta, hogy ragyog a boldogságtól. Még csillogós matricát is kaptunk a szívünk fölé a teljesítményünkért. Végre valami jó is történik!

Hurrá, vége a nyaralásnak!

Csapó 3. Bocsánatkérés és magyarázkodás törölve, térjünk a lényegre, így is hosszú lesz a beszámoló!

Ez volt életem legfárasztóbb vakációja. Az eleje még egészen klassz volt, és persze végig akadtak kellemes pillanatok, sőt egész hosszú időszakok, amikre majd szívesen és szeretettel gondolok vissza, de én még egyszer ilyet sose! Aki rajtakap, nyugodtan lőjön le, amúgy is szívességet tesz vele, ha megszabadít a szenvedéseimtől.

Amíg egyedül voltam, csak az volt a probléma, hogy két pofára zabáltam a kalandokat és a társasági életet, + be kellett mennem 2 napra dolgozni az irodába (sajnos nem engedhettem meg magamnak, hogy ezt a lehetőséget elutasítsam, hónapok óta először kereshettem némi pénzt). Emellett Dunaharasztiban is elő kellett készítenem a terepet kis családom érkezésére. Ez így együtt elég kimerítő volt.

Mikor májusban végre elhúztuk a csíkot Budafokról, hulla voltam, zaklatott és kifutottam az időből. Mindenki tudja, hogy a költözés korántsem olyan egyszerű, mint az ember előre elképzeli, hát ez továbbra is így igaz. Épp hogy kupacokba tudtuk hányni a dolgaimat: 1. jön Skóciába velünk; 2. majd valamikor valahogy utánunk jön, addig is tárolandó; 3. ha találunk rá vevőt, adjuk el vagy kapja meg rokon, illetve barát; 4. semmi értelme vesződni vele, ha kell valakinek, tartsa meg, ha nem, kuka. A holmik nagy részét már dobozolni sem maradt időnk, szobák sarkaiban és polcokon heverésztek hatalmas fekete szemeteszsákokkal leterítve ruhák, konyhai eszközök, személyes kacatok - borzalmas látvány volt, és pláne fájdalmas érzés ilyen állapotban otthagyni a lakást.

Utolsó éjszaka kiálltam az erkélyre. Fantasztikus idő volt, simogatott a Duna felől érkező enyhe fuvallat, a szemközti gyárkémények eregették szokásosan unalmas fehér füstbolyhaikat. Néztem a város fényeit és azon tűnődtem, vajon mikor fogok legközelebb itt állni megint. Hányszor váltottuk meg ezen az erkélyen Leonórával és Zsuzsival a világot! Hányszor jöttünk ki egy Guitar Heros megmérettetés után kiszellőztetni a fejünket Gyuszival és Misivel, mennyi ember csodálta már meg innen a kilátást és szeretett bele azonnal! Cikáztak az emlékek a fejemben, pedig a kutya se hívta őket - ez biztos olyan elmúlás előtti filmlepergés. Eszembe jutott az első éjszakám a saját lakásomban. Hálózsákban aludtam, anyu pedig egy matracon, és 2 darab tányérunk volt egy-egy pár evőeszközzel, amit a szomszédtól kértünk kölcsön.

Valamiért az is beugrott, amikor nagy boldogságomra végre találtam vállalkozót, aki felszerelte a galambhálómat. A művelet nagy részét végigasszisztáltam, jókat beszélgetve az ipari alpinistával, s bosszankodva azon a kellemetlen véletlenen, hogy pont azon a napon végezték - szintén galambelriasztási szándékkal - a lakóközösség által finanszírozott tüskeinstallálást is (amiről látszólag a lakókat elfelejtették időben értesíteni), ergo tulajdonképpen a galambelhárításért többé kevésbé dupla árat fizettem.

Eszembe jutott számtalan próbálkozásom az erkély betelepítésére. Akartam varjat, hogy majd elriassza fent említett ostoba szárnyas patkányokat. Egy teljes hétre odaszoktattam egy középméretű ragadozómadarat (talán vércsét, de nem biztos). Telepítettem a balkonládáimba tujákat, vegyes strapabírású kerti és haszonnövényeket, tavaly nyáron majdnem beindult a strawberry mojito gyár is, miután termésre bírtam egy domesztikált epernövénykét és 2-3 bokrocska mentát. Mindennek egy jó időre vége, ki tudja, fogok-e még valaha is a Mária Terézia u. 25. X/64-ben lakni.

És mikor egy utolsó felsóhajtás után visszaléptem a nappaliba, emlékeimből mi kellett, hogy felriasszon: egy félhomályos viharverte kupleráj. Hát mit ne mondjak, eléggé siralmas volt az utolsó pár napom Budapesten.

Ehelyett most a fent említett kupacokat szortírozhattam, amiket drága szüleim bezsákoltak-dobozoltak, és elszállítottak Budafokról. Második nekifutásra és idegen kontextusban sokkal könnyebb volt megválnom bizonyos dolgoktól, nagy ritkítást végeztem, mire Craig és Freya megérkeztek.

Ugyan most sokkal kevesebb kötelezettségem volt, nem kellett fogorvostól fodrászhoz, onnan kozmetikushoz és tisztítóba, bankba stb rohangálnom, viszont sokkal kevesebb időm volt beosztani a kellemes személyes programokat.

Szombaton délután érkeztünk meg hulla fáradtan öcsémmel Dunaharasztiba, és vasárnap nem is csináltam mást, mint próbáltam regenerálódni, illetve szortírozgattam a kis kupacaimat + terveztem a nyaralást. Jólesett a szülői kényeztetés. Hétfőtől kezdve szinte minden nap máshol aludtam és a nap minden óráját maximálisan kihasználtam. Úgy be voltam táblázva, hogy nagyon. Szerdára például frankón két ebédet is beterveztem, és ha Leonóra nem hív fel, hogy pontosítsunk, szépen keresztbe tettem volna neki anélkül, hogy feltűnt volna. Nem hittem volna, hogy elfelejtek egy programot az egyik legjobb barátnőmmel, de hát az én fejem sem káptalan vagy mi.

A csütörtök és péntek (a szerződésen kívüli munkanapok) úgy elsuhantak, ahogy mindig. Őszintén szólva hiányzott is a pezsgés, és főleg a munkatárs-barátok, akikkel így legalább munkaidőben bandázhattam. Nagyjából végül tényleg sikerült is találkoznom mindenkivel, egyetlen program ugrott, egy csütörtöki ZP-zés a srácokkal, mert eleredt a monszun, de hisz mit várhat az ember egy csütörtöktől. Ezt leszámítva perfekt hetem volt. Fárasztó, de tökéletes.

Aztán megérkeztek a Frenchek és jöttek az igazi gondok.

Eleinte velük is minden rendben volt. Freya azonnal kézen fogta édesapámat már a pozsonyi reptéren, nagyon megható volt látni, ahogy az izgatott mostohanagyapa féltett álma megvalósul. Lehetett volna tartózkodóbb a kislány, de teljesen nyitott volt és őszintén ragaszkodó. Az autóban büszkén megosztotta velem azt az információt, hogy néhány barátjának a kedvenc része az volt a 6. születésnapi partiján, amikor a hölggyel kergetőztek (igen, a hölgy én vagyok). Büszke, hálás és boldog voltam, hogy emelhettem az esemény fényét, hogy Freya büszke lehetett az apja barátnőjére és hogy ezt szeretettel meg is osztja velem.

Mikor megérkeztünk Dunaharasztiba, már későre járt, hamar le is feküdtünk aludni mindannyian, de az első pillanattól kezdve Freya anyuval is tündér volt. Tökély. Látszólag minden terv szerint haladt. Ez itt a hely, ahol Sünci lakik. Sünci megosztja Freyával az otthonát, segít megértetni magát a kedves emberekkel, akik Sünci családja és barátai. Apával közösen szerveznek remek programokat, amik mind főleg a kislány szórakoztatására lettek kitalálva. Komolyan, még angolul beszélő gyerekeket is szereztem neki, bár később kiderült, hogy ebben a korban a közös beszélt nyelv hiánya egyáltalán nem jelenti a kommunikáció lehetetlenségét. Mikor pl. felmentünk a Somlóra és Freya találkozott Adriennék gyerekeivel és a Fekete Őslakosokkal, a világ legtermészetesebb hangnemében szólítgatták egymást a lurkók, majd beszéltek saját anyanyelvükön. Mindenesetre azért időnként szükség volt a szinkrontolmácsolásra, ami bevallom, kimerített.

(Szükségesnek találom itt megjegyezni, hogy semmi pszichológiai oka nincs annak, hogy a közzé tett 3 fénykép egyikén sem szerepel Craig - az ok annyira egyszerű, hogy apu fényképezett, aki Freyát kergette folyton, aki viszont szüntelenül engem nyúzott)

Az idő legnagyobb összefüggő részét a Somlón töltöttük. Mikor Craig legutóbb ott járt, Paradicsom volt a hely. Egy turbékoló szerelmes párnak nincs is szüksége másra, mint csendre, friss levegőre, némi táplálékra, házi borra és egy fekhelyre. És Craig kötötte is az ebet a karóhoz, hogy a körülmények meg fognak felelni a gyermeke számára is. Szerintem tévedett, de ha félre is értelmeztem Freya félelmét a kilakoltathatatlan pókoktól valamint a körülményes tisztálkodástól, alacsony víznyomástól és egyéb adottságok hiányától, az a pár együtt töltött nap akkor is pokol volt. Tetőzött a fáradtságom, nem jött össze a "Sünci megosztja az otthonát" ötlet. Freya ugyanis nem egyszerűen otthonosan mozgott mindenhol, ahova elvittük, de ugyanúgy átvette az irányítást, mint Skóciában. Úgy éreztem, mintha végleg a tudatába égett volna a tény, hogy én csak egy betolakodó vagyok az ő és az apja életébe, és ők a májerek. Ha kérdése akadt, azt mindig Craighez intézte, ha viszont panaszra talált okot, azzal azonnal hozzám fordult méltatlankodva. Ha valami olyasmit mondtam neki, ami nem tetszett neki, felháborodott és leugatott. (Pl. mikor azt mondtam: "Freya, miért hoztad le a ventilátort, ezt itt nem tudod bedugni, nincs elég konnektor az alsó szinten", azonnal visszavágott, hogy "De igen!" "...de Freya, tényleg nincs, nem hiszed? Mondd csak, ki tudja ezt jobban, én aki itt lakom, vagy te, aki először van itt életében?" "Én!" "Nincs több hozzáfűznivalóm." egy darabig még kóvályogott a vele egymagas ventilátorral, aztán ott hagyta a szoba közepén és elhúzott.) És egyre pimaszabb lett. Kétszer is lerúgta egy kis állványról az aputól kölcsönkapott hordozható DVD lejátszót az ismételt figyelmeztetéseim ellenére is. Ah, fel sem idézem a részleteket, úgyis meséltem már egyik-másik példát szinte mindőtöknek.

A problémák természetesen mindkettőnket kimerítették. Ha egyetlen előnye volt a közös nyaralásnak, az az, hogy most már biztos vagyok benne, hogy Craig és én jók vagyunk párnak. Ha ez alatt a 11 nap alatt nem haraptuk át egymás torkát (vagy részemről a kislányét is akár), nincs az az isten, hogy bármin komolyan összevesszünk. A legkimerültebb állapotban és a legreménytelenebb helyzetek után is higgadtan meg tudtuk beszélni a tanulságokat. Nem értünk mindenben egyet, de meg tudjuk értetni magunkat egymással, és ennél nincs fontosabb. Túléltük hát, bár a sebeinket azóta is nyalogatjuk (mikor ezt írom, Freya épp nálunk van - elvileg már órák óta aludnia kellene, de valami indokkal mindig megszólal, az előbb sírt is, amitől nekem megszakad a szívem, de az apja keményen ellenáll, tudja, hogy a kislány csak manipulálni próbálja, és újra és újra megkéri, aludjon).

Nem könnyű mostohaanyának lenni, pláne annyi tapasztalattal, mint amennyi nekem van = semennyi. De igyekszem, és remélem, hosszú távon nem csak Freya bizalmát nyerem meg, de elismerését és tiszteletét is. Brian tanácsára már el is kezdtem olvasni egy "How to talk so kids will listen and listen so kids will talk" című könyvet. Sose hittem volna, hogy egyszer egy önsegítő könyv elolvasására adom a fejem, de most akármit megtennék, hogy a helyzetet javulni lássam. Egy 6 éves gyerekkel ugyanis nem lehet érvelni, én pedig csak így tudok működni, a boldogságomat pedig aláássa, ha elutasítanak vagy bántanak, hiába tudom megmagyarázni a jelenséget, okokat és indokokat.

Na mindegy, letelt a 11 nap, visszajöttünk Edinburgh-ba. Az utolsó pár napban én már teljes egészében ignoráltam Freyát. Mindig kedvesen közeledtem felé, de ha szemtelen volt vagy kifejezetten bántó, egynél többször nem próbáltam korrigálni a dolgon, második támadásra otthagytam. És hát csak ilyenek voltak, már nem tudtam semmi olyat mondani, amibe ne kötött volna bele. Ha játék közben buzdítottam, hogy ügyes ő, meg fogja nyerni a következő autóverseny futamot is, visszavágott, hogy nem, ha óvva intettem, hogy ne igyon előre a medve bőrére, mert még veszíthet a végén, leszólt, hogy de igenis ő a legjobb. A végén már Craig nem is beszélt vele, és a repülőutunk egy groteszk tragikomikummá vált, mikor is Freya végigveszekedte magával az utat, mi pedig csendben ülve számoltuk vissza a perceket.

Szóval így volt ez a nyaralás. Közben (mellesleg) sikerült összevesznem egy rövid időre apukámmal, és egy futó jégeső totálkárosra verte az autómat 5 nappal azelőtt, hogy eladtam volna. Napokba telt kihevernem a vakáció fáradalmait, még szerencse, hogy munkanélküli vagyok! Remélem, nem lesz több ilyen. Legkésőbb októberben újra haza szeretnék menni, de ezúttal egyes egyedül, vagy legfeljebb úgy, hogy Craig utánam jön. És ha megyek is mégegyszer hármasban nyaralni a Frenchekkel, csak is semleges helyre leszek hajlandó elutazni, ahol nem rám hárul a felelősség nagy része, s ahol nem sérülhet a büszkeségem, vendéglátói képességeim, stb. Ugyanakkor ha minden terv szerint halad, addigra Freya fel is nő annyira, hogy már talán lehet vele értelmesen vitatkozni, ha nézeteltérése támadna. Szorítsatok!