Geocaching 2

Alakul ez a geocaching dolog, ma megtaláltuk, amit kerestünk, épp csak jelszó nem volt az új logbook-ban, (a régi állítólag épp a napokban telt be), úgyhogy a találásunkat nem fogom tudni regisztrálni sajnos. Sebaj, az a lényeg, hogy a kalandot mindenki élvezte, Craig is, Freya is, és jót sétáltunk mellesleg. Megyünk legközelebb is. Ennek nagyon örülök - jön a tavasz, nyílnak a hóvirágok, süt a napocska, minden buja zöld, MUSZÁJ kimozdulni legalább a hétvégéken.

A kincskeresést követően, a nap felénél sem járva még, elmentünk egy nagyon klassz kis parkba. Valami Stuart-oké a kastély. A birtok kapuja évszázadok óta zárva van, és addig nem is nyitják ki, amíg... már elfelejtettem, meddig, mert Craig történelem-előadása közben Freya meglógott a fényképezőgépemmel, amit igyekeztem gyorsan visszaszerezni. A park bejáratánál egy páva fogadott minket. A gyönyörű állat még azt is hagyta, hogy lefotózzam Freyával a balján (jobbján, mögötte, sem ő, sem a kiscsaj nem igazán bírták megunni a fotózkodást). Volt a park közepén egy csúcs szuper játszótér, már-már kalandpark, és egy óriási sövénylabirintus, amiben vagy egy fél órát kóvályogtunk egymást kergetve, tekeregve. Nagyon élveztem, pedig a sövény egy része a télen eléggé megritkult, így néha előre lehetett látni, hogy mi-hol-merre. Képzelem, milyen frankó lehet, amikor tényleg nem lát mást az ember, mint ami közvetlenül körülötte van. A labirintus szívében végül van egy kőlépcső, amire felmászva egy kicsit felülről is rálátni a labirintusra - nagyon megéri a bolyongást!

A gyerek viszont nagyon lezsibbasztott a nap végére - még mindig nem vagyok képes rajta kiigazodni. Néha halálra szivat, aztán mikor végleg elkeseredek, és keserű lemondással megjegyzem, hogy nem értem, miért nem szeret, értetlen-ártatlan arckifejezéssel azt mondja, "de hiszen én szeretlek". Mit csináljak vele? Anyukák! Segítség! Hogy lehet egy olyan párbeszédre és probléma megoldásra felkészülni (amikor az apa kérdésére az ember beviszi a kiscsajt a női mosdóa), hogy:
- Neked büdös a feneked!
- Miről beszélsz?
- Büdös van, és belőled jön.
- Viccelsz? Egy WC-ben vagyunk, hogyne lenne büdös?
- Húzd le a nadrágod, hadd nézzem!
- Miért húznám le a nadrágom? Tudom, hogy nem az én fenekem büdös.
- De igen! Tudom, hogy reggel kakiltál. Utána mosakodj meg!
(Ez űber kínos volt így is, de egész véletlenül e fenti párbeszéd előtt nem egészen egy órával tusoltam le - alaposan.)
...és akkor még a végén, kvázi kegyelemdöfésként, hozzáteszi, hogy "neked nagyon nagy feneked van".

Totál kikészültem. ...és estig nem is mertem beszámolni a történtekről Craignek (nem vagyok én árulkodós), aki aztán "megnyugtatott", hogy Allyvel, a jó öreg haverommal is eljátszotta detto ugyanezt, amikor bekerült a családba. Szeretném nem túlanalizálni ezt a dolgot, de mitagadás, mindenek felett izgat, hogy ez akkor most mit jelent? Mit tudok ellene tenni, hogy hasonló megalázó helyzetek keletkezzenek? Illetve - leginkább - hogy hogyan tudnám elfogadtatni magam Freyával annyira, hogy ilyen játszmákra ne legyen szükség? Ah!

Egy 40 órás munkahét után...

Tegnap voltam először kint a városban Craig nélkül. Egy születésnapi partira voltam hivatalos egy pub-ba. Gondoltam, két legyet ütök egy csapásra, egy kicsit kikapcsolódok másokkal is (Ally-ékkel, a skót haveromékkal mentem, akinek a kedves felesége az én kedves Craigem Freya lányának az édesanyja), és egyben kicsit leakadok a kislányról is, aki nem szeretném, ha azt hinné, hogy mostantól vége az édesketteseknek apával és mindig el kell viselnie engem is. Érdekes módon hiányolt (szerintem csak Craig nem akart vele Wii-zni), ez persze jólesett - mármint, hogy hiányoztam Freyának. ...jaj, csütörtökön pedig úgy jött haza a suliból, hogy két rajzot lobogtatott, amiket ki kellett ragasztani a fürdőszoba falára. Az egyiken mi hárman voltunk rajta (és nem volt a hátamban kés vagy ilyesmi), kirándultunk a hegyekben - kis tekergő ösvény, dús zöld fű, a három figura pedig, apával középen, szépen fogja egymás kezét. Engem még sosem rajzolt le gyerek. Na persze ettől is totál meghatódtam.

Szóval jó volt egy kicsit kimozdulni és - a változatosság kedvéért - beszélgetni más emberekkel. Ally és Onie meghívtak magukhoz vacsorázni a party előtt. ...amilyen szobája náluk van Freyának, csodálom, hogy szeret az apjánál lenni. Illetve nem, itt nem a szoba dekorációjában rejlik az élvezetesség oka, hanem apában magában, akinél kevésbé szigorúak a szabályok, és aki maga is egy nagy gyerek, ergo kalandként fogja fel a legszürkébb estéket és reggeleket is. Hát igen, a két lakás ég és föld, és ezen közép távon akkor is változtatni kell, ha én végül hazamegyek örökre.

Na de térjünk vissza a partira! Nem számítottam rá, hogy azonnal komoly új barátokra lelek, de a második sörig az is kétséges volt, hogy egyáltalán valakivel fogok tudni társalogni a barátaimon kívül. Ezek jöttek mindenhonnan az országból, képviselve a legérthetetlenebb akcentusok színét-javát. És bár a saját alkoholfogyasztásommal az én szövegértési képességeim hatványozottan javultak, az ő szövegartikulálási képességeik ugyanilyen arányban romlottak. Azért a végére bele is rázódtam, és egyszer, mikor véletlenül megszólaltam hangosabban, az is kiderült, hogy nem vagyok helybeli, ettől a ponttól kezdve egy kicsivel figyelmesebben folytatták a srácok a diskurzust, és mondjuk a szerte-szana üvöltözés helyett egyenesen az én arcomba ordítottak, hogy áthatoljanak üzenetükkel, gondolataikkal a pub moraján. Marhán élveztem, őszinén mondom. Remélem, még lesz ilyen a nem túl távoli jövőben - Onie, a haverom felesége valamikor április végén szül, úgyhogy addig még bele tudunk húzni.

Péntek 13 és My Bloody Valentine

Hát én még ilyen borzalmas horrorfilmet, mint ez a "Péntek 13" talán sose láttam. ...és ez, mint később kiderült, egy kultuszsorozat 11. része. Mit ne mondjak, nem kaptam azonnal kedvet ahhoz, hogy az elődöknek akár csak a bemutatóit is végignézzem. Na de komolyan, ennek a filmnek egyszerűen nem volt se füle, se farka. Nem derült ki, ki a gonosz, hogy pontosan miért nem bántotta az egyik főszereplőt, de miért végzett ki mindenki mást mindenféle válogatottan kegyetlen módokon. Honnan tudták a helybéliek, hogy ha ebben az erdőben valaki eltűnik, az valószínűleg sosem kerül elő, de amikor a kölykök felhívták a rendőrséget, hogy egy gyilkos szedi az áldozatait a kertben, mindössze egyetlen béna járőrt küldtek. Szóval úgy jöttünk ki a moziból, hogy mindkettőnk fején nagy-nagy piros kérdőjelek ücsörögtek, pedig rejtély aztán igazán nem volt a filmben.

Na ehhez képest a "My Bloody Valentine" kifejezetten mozgalmas és furmányos volt, de bevallom, a legjobban az szórakoztatott, hogy az egész filmet 3D-ben nézhettük végig. ...márpedig annál izgalmasabbat aligha tudok elképzelni, mint amikor a nekünk háttal álló karakter fejébe úgy vág a hidegvérű gyilkos egy csákányt, hogy annak a tarkón túl kilógó hegye már-már a mi szemünket is kiszúrja :-). ...vagy amikor a pisztolytöltény, vér, szétroncsolt állkapocs, stb. ugyancsak egyenesen felénk tart szédületes sebességgel. Jó sokat ugráltam a székemben, aki bírja a vért és a rossz horrort, annak kifejezetten ajánlom ezt a filmet, de csakis 3D-ben.

Mindkét film előtt bemutatták egy "The Unborn" című thriller előzetesét, most abban bízunk, hogy az a film talán tényleg félelmetes és izgalmas lesz. 27-től adják, ha valakit érdekel, hogy milyen volt, szóljon! Most mindenesetre egy darabig elleszünk horror nélkül, vasárnap a VOLT-ot nézzük meg Freyával, addig is van egy csomó jó DVD-nk.

Geocaching a városban

15-én vasárnap bevezettem Craiget a kincskereső túrázók titkos nagy világába. ...majdnem. Bemelegítésképpen egy könnyű, városi multiládát választottam a Botanikus Kertben, ami 20 percre van a lakástól gyalog. 3 ponton kellett különböző találóskérdések alapján összegyűjteni a végső koordináta számjegyeit, szép a környék, könnyű a séta, izgi a megfejtegetés, ergo tökéletes első élménynek ígérkezett.

Az elején még működött is minden. Elballagtunk a park bejáratáig, ahol az alapító csóka nevének betűiből, illetve az alapítás évszámának egyik számjegyéből fejtegettünk ki kulcsszámjegyeket, aztán továbbmentünk a mesterséges tóhoz, ahol nem mellesleg végignéztük mindkettőnk életének első hattyúpárzását - hát nem kellett órákig szobroznunk, ezt hozzá kell tennem. Olyan hirtelen zajlott le az aktus, hogy először azt hittem, az egyik madár biztos csak lehülyézte a másikat, és az azért mászott a hátára és csípte nyakon. A tónál is begyűjtöttük a szükséges infót, aztán továbbmentünk egy emlékműhöz, ahol a rejtvényfejtés már igazán gyerekjáték volt, végül a geoláda helyét is könnyen megtaláltuk.

...nade azt a mocskot, ami ott várt minket! Teljesen le voltam lombozva. Látszott, hogy valószínűleg hol van elrejtve a "kincs", de ahhoz, hogy megbizonyosodjunk efelől:

1. át kellett volna verekednünk magunkat egy raklap kólásüvegen, sörösdobozon, gyorskajás tálcán, zsebkendőn és számtalan miaszarezen. Ehhez valahogy egyikünknek sem volt gusztusa
2. tűrnünk kellett azokat a szemmel láthatóan zavarodott, de időnként kifejezetten megvetőnek tűnő tekinteteket, amivel az utca népe illetett minket ott a szemétdomb közepén a park egy forgalmas ösvénye mentén.
   

Szóval feladtuk. Nagyon sajnáltam, de szerencsére úgy látszik, Craignek lejött, hogy ez a geocaching dolog jó is lehet, úgyhogy megegyeztünk, hogy hétvégére keresünk egy nem túl nehéz, de izgalmas és városon kívüli cachet, amire együtt vadászhatunk majd Freyával. Alig várom!

Vegyétek el tőlem a konyhát!

Ez így nem mehet tovább! Azt hiszem, kénytelen leszek vagy feladni a próbálkozást, vagy új alapokra helyezni konyhai tevékenységeimet, esetleg megmaradni a "kaptafámnál" és csak mosogatni, amíg még nem teljesen késő megpróbálnom dicsőséget (is) elérnem. Az ismételten sikertelen muffinos kísérleteket nem sok szünet követte, már tegnap sikerült újabb rossz pontokat szereznem a konyhában - viszont kiderült, hogy Craig roppant türelmes és elnéző. Ha úgy vesszük, ez pozitív eredmény.

Úgy kóválygok még mindig az áruházakban, mint egy vidámparkban. Minden új, minden más, minden izgalmas és vonzó. A félkész kaják és dobozos levesek annyira, de annyira jól néznek ki, mi több, annyira finomak is, hogy az ember (de legalábbis a Sün) boldogan lemond a főzés adta örömökről (és viszontagságokról). ...egész addig, amíg rá nem jön, hogy még egy félkész étel elkészítése is okozhat kudarcot. Tegnap este én sonkás-gombás-tejszínes tagliatellét ettem, Craig cordon blue-t. ...szeretett volna. De sajnos én ragaszkodtam hozzá, hogy el(ő)készítem mindkettőnk vacsoráját.

Én úgy emlékszem, figyelmesen elolvastam a csomagolásokon lévő utasításokat, de ezek szerint valamit összekeverhettem. A saját tésztám csak egy kicsivel jobban megpirult, mint kellett volna, mivel teljsen egészében eltávolítottam róla a fedőfóliát. Craig csirkéje viszont komoly sérülést szenvedett: az ezt borító műanyag fóliát csak megszúrkáltam (ahogy azt a saját kajámmal kellett volna tennem), ez a műanyag viszont nem volt kifejezetten hőálló, így mire kivettem a sütőből, bájosan körbeölelte a csirkefalatokat, mitagadás, úgy rázsugorodva a panírra, hogy a szemcsék között tán egy szál légbuborék sem maradt.

Új muffin receptek...

...avagy a kudarcok kimeríthetetlen forrása

A hétvégi bevásárlósorozat egyik borzasztóan fontos eleme a muffin sütés konyhai kellékeinek és egy előre, gondosan kiválasztott recept (csilis csokis muffin) hozzávalóinak beszerzése volt. Vettünk konyhai mérleget, botmixert, muffin tepsit, papír kapszlikat - két félét is -, egy nagy doboz sütőport, lisztet, csokit, mandulát, tortadarát... egy szóval MINDENT. Vasárnap este lelkesen neki is álltam az első adag skót muffin elkészítésének, miután csili-vilire nyaltuk a konyhát. Szépen előkészítettem és felsorakoztattam az alkotóelemeket, csakúgy mint a szükséges számú tálkát, kanalat és egyéb eszközöket.

Craig is lelkesedett az ötletért. Már a vásárláskor jócskán kivette a részét a munkából: kirimánkodta az étcsokit a receptből, és bekönyörögte a tejcsokit - és még így is örülhettem neki, hogy nem fehér csokiból és csili nélkül kellett elkészítenem a csilis csokis muffint, amint persze ugyancsak ő választott ki a receptes könyvből.

Az elkészítéskor alapvetően csendes izgalommal követte az eseményeket, de PONT akkor szólt bele, hogy ugye majd kinyalhatja a tálat, amikor a tojást kellett volna beletennem a lisztes masszába. ...szóval tojástalan lett a sütemény, és hát azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ettől egy kissé kevésbe lett vonzó kinézetre és állagra egyaránt. ...viszont ettem már rosszabbatt is.

Na ezen muszáj volt korrigálnom, úgyhogy hétfőn megint elmentünk vásárolni, ekkor egy egészen egyszerűnek tűnő receptet választottam - kevés cucc, mégis különleges megjelenés: fekete-fehér muffinnak hívják az áldozatot. ...és kellett hozzá fehér csoki, úgyhogy nagy volt az egyetértés köztem és Craig között. Ja! És közben a maradék csilis csokis muffint Craig elajándékozta a legjobb barátjának, akinek a felesége már egy hete beteg - Craig ezzel a nemes tettel járult hozzá Kiki felépüléséhez. Azóta nem láttuk se Kikit, se Royt.

Na szóval nekigyűrkőztem mégegyszer. Craig már tudja, hogy nem nagyon érdemes multitaskolásra kényszeríteni, így ezúttal teljesen néma csendben várt, amíg a sütőbe nem kerültek a csodásan előkészített muffinocskák. ...és gyönyörűek is voltak. Mégis, mire kivettük őket a sütőből, a fehér oldalak egyszerűen kimenekültek a kapszlikból - mint valami tűzhányóból kitörő láva, úgy bugyogtak kifelé a formából. Nagyon el voltam keseredve, hisz eddig otthon én voltam a Muffinkirálynő!!! ...csak a sütő lehet az oka a kétszeri sikertelenségnek.

Benjamin Button különös élete

Vasárnap voltunk moziban megnézni ezt a filmet. Az már 4 napja volt, de még mindig képtelen vagyok szabadulni a hatása alól. Craig azonnal fel is hívta a szüleit, mikor kiléptünk a teremből. Hát igen, a film egyik nagy tanulsága az a jól elcsépelt közmondás, hogy semmi nem tart örökké. Nade hogy kifejezetten "fordítva" ne tartson semmi örökké, ez egy egészen izgalmas gondolat. Mindenkinek szívből ajánlom a remekmű megtekintését, csak olyan moziba kell menni, ahol az ember kedvére nyújtogathatja a lábát, mert bizony elég hosszú a történet.

A mai napig azon kapom magam pl. edzés közben, hogy arról elmélkedem, vajon pontosan mikor jött rá Benjamin, hogy fiatalodik az idővel, és hogy ez milyen hatással volt rá, milyen gondolatokat és érzéseket ébresztett benne. ...és hogy: ha egy gyermek megjelenésű gyerekkel is úgy viselkednénk, ha hozzá is úgy állnánk hozzá, mint ahogy az öreg ember kinézetű gyermek Benjaminhoz állt az ő környezete, vajon mennyivel fejlődne, érne gyorsabban az a gyerek? Vajon mennyire prekoncepció a "te még túl kicsi vagy ehhez, ezt még nem értheted"?

Eszembe jutott a nagymamám, akin már erősen érzem az öregedés jeleit - mentális értelemben. A fizikai öregedést valahogy könnyebb feldolgozni. Attól még, hogy nem fut az emberrel a nagyi a kutya után, simán lehet a világ legokosabb, legbölcsebb embere. De a maminak már nem olyan színesek a történetei, mint régen, és hiányoznak belőlük az érzelmi elemek, szinte csak tényeket közöl. Borzalmas látni ugyanazt az asszonyt másképp kommunikálni, mint régen. Orsoly mondta, hogy Karácsonykor hogy rácuppant a dédunokái játékaira is - lenyűgözte a beszélő könyv, vagy mifene. Szóval egyszerre fontolgatom most a hasonlóságot a gyermeki és az idősödő önkifejezés között, és kerestem köztük a különbséget. Nagyon érdekes eszmefuttatás, aminek a lejegyzésébe bele sem merek kezdeni, pedig még mindig csak a felszínt kapirgálom.

Persze olyan gondolataim is vannak, hogy miért nem csapott le erre a jelenségre a media vagy - mást ne mondjak - az orvostudomány. Ez persze már a film alapötletével kötözködik, ami nem fair hozzáállás tőlem, hisz egyedül ezt az axiómát kell elfogadni, onnantól zseniális és következetes a cselekmény.

...és még egy csomó kérdésem, feltételezésem és megállapításom van a filmmel kapcsolatosan, de nem lövöm le őket, amíg nem nézitek meg. Ha láttátok, írjátok már ide, légyszi, hogy rátok milyen hatással volt, és hogy bennetek milyen érzések és gondolatok jelentkeztek! Köszi!

Westwoods Health Club

Szombaton a szomszédos fitness terembe is beiratkoztam frissibe'. Végtelenül boldog vagyok, hogy ilyen jó klubot talált nekem Craig, szó szerint 3,5 perc sétára van a házunktól - nem túl nagy a hely, de következésképpen nem is drága, és mindenféle gép van, amit jómagam használni szoktam (most épp a hasprés gépbe vagyok szerelmes), van szauna, gőzfürdő, és még uszoda is. Sőt! Rendelkezik a hely egy boxzsákkal, amit ha kérek (majd ha már lesz kesztyűm), és épp nincs a teremben óra, fel is akasztanak nekem, és gyakorolhatok. Királyság!

Kicsit macerás volt a beiratkozás, ez egy olyan ország, ahol állítom, már a készpénz szót is elfelejtették. Mivel itt nekem nincs debit kártyám, készpénzzel pedig nem fizethettem, kénytelen voltam megadni Craig bankkártyájának adatait. A klubtagsági kártya egy helyes kis világoskék plasztik. A nevem ugyan nincs rajta, de az adatbázisba simán bevettek Sünciként, nem kértek semmiféle igazolványt, akár Csipkerózsikaként is regisztrálhattam volna. Elvileg a napokban fel is mérnek (vérnyomás, pulzus, súly, miezmás), és akkor kapok egy ilyen kis kulcsot, ami tárolja az adataimat, az edzéstervemet, követi az eredményeimet, és talán még le is szúr, ha nem járok rendszeresen, vagy lazsálok. A be- és kicsekkolás között eltelt időt mérik, amit aztán átkonvertálnak pontokká, és ha elég sok időt töltök el a Westwoods Health Club-ban, a végén beválthatom a pontjaimat pólóra, törölközőre, vagy akár csak egy sütire vagy kávéra a klub bárjában. "...vagy egy sörre" tettem hozzá barátságosan, de a menedzser nem csípte a megjegyzést - lehet, hogy csak még kitartott a csalódása, hogy nincs debit kártyám.

Az első hétvége - beköltözés

Lassan egy hete lesz, hogy elköltöztem hazulról. Egyrészt olyan, mintha csak tegnap indultam volna el, másrészt viszont már egy csomó dolog történt azóta.

Szerdán tulajdonképpen már annyira késő volt, mire megérkeztem, és olyan fáradt voltam, hogy épp csak annyi időt töltöttem ébren, hogy kivettem a kedvenc Éva/Ildikós pizsimet a bőröndömből, kibontottuk Raffi ajándékát, koccintottam egy pohár Peti/Nóris borral a megérkezésem örömére Craiggel, és aztán mentünk is aludni.

A csütörtök volt az igazi beilleszkedés kezdete. Órákig hadakoztunk szinkron és aszinkron módokon egyaránt Román Gáborral, hogy a (számomra) új HP laptopot kifogásolhatatlan közreműködésre bírjuk. Amint ez megtörtént, máris olyan simán ment a távmunka, mintha világ életemben így dolgoztam volna. Estére mondjuk eléggé lelassultam, ami egyaránt volt köszönhető annak, hogy még nem egészen pihentem ki magam, mint annak, hogy velünk volt Freya is, akinek köszönhetően - erre aznap rájöttem - sokat fogok tudni fejleszteni a (nem létező) multitaskolós képességeimen. Édes volt a kislány. Craig megkérte, hogy míg ő elmegy bevásárolni, csendben nézze a mesét, és ne zavarjon engem, mert dolgozom (addig ugyanis lelkesen kommentálta nekem, hogy ki kivel van a mesében, és hogy el fogják vinni az ufók először a férjet, aztán a feleségét, de aztán majd a fiuk megmenti őket). Freya értett a szép szóból, és csak a szemem sarkából láttam, hogy néha felém sandít, hogy még vadul dolgozom-e, vagy már végre beszélhet. Egyetlen egyszer szólított meg, akkor is bocsánatot kérve, hogy adnék-e neki egy pohár tejet. Hát nem édes?

A péntek viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen telt, délután kóboroltunk pár órát a városban, miközben hosszasan beszélgettünk a világ kisebb-nagyobb dolgairól, este pedig beültünk egy helyi pub-ba, ahol 2-2 sör mellett hosszasan elbeszélgettünk az élet apró-cseprő ügyeiről. Olyan érzés volt, mintha már ezer éve itt laknék, és mintha mindig is így töltöttük volna a közös péntek estéket. Jó volt egy kis lazulás és semmit tevés, bár abban sikerült a nap folyamán határozottan állást foglalnunk, hogy a hét végére hivatalosan is be kell költöznöm a lakásba, hogy felhőtlenül élvezhessem az edinburgh-i életet.

És a hétvége tényleg ebben a jegyben telt. Kiürítettünk egy teljes szekrényt, halálra ítélve Craig doktori disszertációjának teljes raklapnyi előkészítő munkaanyagát - egyetlen végtelenül megható levél fénymásolatát leszámítva. A levelet egy katona írta a feleségének a frontról. Érezte, hogy a másnap reggel egy olyan helyzetbe kényszeríti a zászlóaljat, amiből nem valószínű, hogy élve visszatér. ...bárki. Elbúcsúzott szerelmétől és rajta keresztül gyermekeitől, és ahogy sejtette, másnap nem is tért haza a frontról. Craig megmutatta és felolvasta a levelet, furcsa volt látni egy múlt század eleji kézírást, mintha csak tegnap fogalmazódott volna. Vajon mi történt később a feleséggel és a gyerekekkel?

Szóval helyet csináltunk a ruháimnak, még az IKEA-ba is elmentünk, hogy egy olcsó megoldással külön rekeszekben tárolhassam a zoknikat és harisnyákat, mint otthon. Szinte egész nap vásárltunk, és - bár nem költöttünk sokat - mindent szabad volt megvenni, amit megkívántam. Vettünk muffin sütő tepsit, botmixert, vágódeszkát, teflon bevonatú serpenyőt (decemberben megpróbáltam rántottát sütni Craig régi serpenyőjében - először megszeppent, hogy mennyi olajat használok, aztán pedig én keseredtem el, hogy a tojás 1/3-a nem volt hajlandó megválni a serpenyőtől, még hosszas kapirgálás ellenére sem, ezt pedig én tarthatatlan állapotnak értékeltem), evőeszköz szortírozó rekeszeket, ékszerdobozkát, csak cipőtartót nem találtunk olyat, amilyent szerettünk volna. ...na jó, a muffin kellékek megvétele nem is volt akkora áldozat, ha azt vesszük, hogy a végtermékek szinte kizárólagos fogyasztója Craig lesz, lévén hogy én nem szeretem az édességeket, de azért annak örülök, hogy nem kötött bele, vagy nézte rossz szemmel, hogy már az első hétvégén átrendezem és újra felszerelem a konyháját.

Utolsó napok

A végére már komolyan kezdett elegem lenni a búcsúbulikból, minden estére jutottak emberek kisebb-nagyobb csoportjai, s bár mindegyik ember(csoport) rendkívül fontos számomra, és fel is fogtam, és meg is hatott, hogy (viszonylag) hosszú időre utoljára láthatom őket, mégis az, hogy már sem otthon nem voltam, de Skóciában sem még, valahogy "elérzéstelenített". Szombaton éjszaka már nem is akartam Orsolynál, a kedvenc unokatesómnál aludni a hosszú, Mattsee-ből Budapestre tartó út utolsó szakasza előtt, pedig míg a TESPIS kick-off meetingen hadakoztam a sárkányokkal, leesett egy csomó hó, aminek a Pinnyéden parkoló autómra eső részét vagy fél óráig tartott levakarni tovaindulás előtt. ...aztán pedig a haladás a háztól az autópályáig ugyancsak lassú volt, de végre ki akartam szellőztetni az agyam, és lélekben is fel kívántam készülni a Nagy Útra.

Későn értem haza, nagyot aludtam, és reggel korán felkeltem, hogy nekiálljak a módszeres csomagolásnak. Fejben már jó rég óta megvolt a lista, hogy mit nem szabad elfelejtenem kivinni, csak azt nem tudtam, ezeket a holmikat hogyan fogom tudni úgy csoportosítani, hogy mindenféle plusz kilók fizetése nélkül, épségben el is tudjam juttatni Edinburgh-ba. Például az elektronikai berendezések és hozzájuk tartozó kábelkígyó-rengetegek (melyek őszintén szólva a poggyászom kb. 75%-át tették ki) nem mehettek, csakis a kézi poggyászba - egyszer Portugáliából hazajövet már sajnos tapasztalhattam, hogy az ilyen jellegű poggyászelemekért eltűnés esetén nincs az a légitársaság, amelyik kártérítést fizet. ...itt jegyzem meg az érintett barátok kedvéért, hogy ugyanez vonatkozik a feladott ékszerekre is - senki ne hagyjon gyémántot a nagy bőröndben! Nade hát én vinni kívántam a laptopon (és hozzá tartozó web kamerán, mikrofonon és külső lemezmeghajtón) kívül (1) a hatalmas SONY fényképezőgépem az extra objektívvel, (2) az iPhone-t töltőstől, bölcsőstől, (3) az ASUS GPS-em az autós töltőjével és szélvédőre tapasztható tartójával, na és persze (4) a WII konzolt a két pár távirányítóval és nunchuck-kal, a 8-10 játékkal és GH3-as műanyag gitárral. Bevallom, a végül utazást nyerő ruhadarabok leginkább annak köszönhetik, hogy bekerültek a csomagokba, hogy valamivel muszáj volt burkolnom a törékeny eszközöket és vezetékeiket.

Végül sikerült is addig-addig sakkoznom, amíg a kézi poggyászom hajszál pontosan 9,9, míg a nagy bőrönd 21,3 kg súlyú lett. Ezzel le is tudtam az effektív helyváltoztatáson kívüli utazási előkészületeket. Gondoltam, Skóciában úgyis baromi hideg lesz, senki nem fog hülyének nézni, ha az összes 3 hónapra szánt kabátomat (egy polárbélelt Sandstone, egy tavaszi, kopott bőrdzseki és egy elragadó rózsaszín műszörme kabát) magamra veszem. Ezek foglalták volna a legtöbb helyet. Így hát délután békésen elmentem Erikával edzeni, szaunázni, és korán lefeküdtem aludni.

...de aztán jött a kedd. Az utolsó este, amikor a legeslegekedvesebb, legeslegrégebbi (a devecseri cimbiket leszámítva) barátoktól búcsúztam. Na kapásból egy könyv Leonóráéktól, egy üveg Tokaji Aszu Ósikától, és egy szép nagy doboz Raffitól, amit csak Craiggel együtt bonthattunk ki. Oh, hát mit volt mit tenni, mint beiktatni egy plusz bőröndöt és újra kezdeni a pakolást - volt rá egy egész, félig másnapos szerda délelőttöm. ...így viszont pár előző körben kiesett elem (öcséméktől Karácsonyra kapott bor, sziklamászó beülő, egy dobos könyv CD-vel és kottával, esernyő és 12 DVD) visszakerült a nyertes listára. ...meglepő módon plusz cipők illetve ruhák továbbra sem kerültek megfontolásra.

A kedd egy borzasztó hosszú nap volt. Nem mondhatnám, hogy késve érkeztem meg az irodába, vagy hogy egész nap csak bámultam ki az ablakon és számoltam a hátralévő perceket, de így is elkéstem a saját búcsúbulim elejéről. Palocsaiék Teaerdejében volt a találkozó fél 7-kor. Mire megérkeztem 7 körül, már a Fika Klub java ott ücsörgött, épp Bélával kötözködtek a forró csokik tartalmáról és méretéről - szívmelengető érzés volt látni, hogy elemében van a banda. Ahhoz képest, hogy tényleg csak a mag volt jelen (még a fiúkat is otthon hagyták, a gyermekekről nem is beszélve - köszi csajok :-)) nem is tudtam mindenkivel beszélni. Azt hiszem, túlságosan is vágytam erre a meghitt estére, és végül, mikor tényleg leesett, hogy Ez Az Utolsó Estém, kicsit zavarba is jöttem. ...és fáradt is voltam. Így is jókat beszélgettünk, mindenkivel sikerült váltanom pár értelmes szót itt-ott a kanyarban. Tökéletes volt, lazán ráhangolós.

Már napközben elkezdődött az adagolás. Mondhatni, nem is csupán átvitt értelemben, falatkáról falatkára. Annától, az irodavezetőtől sztrapacskát kaptam ebédre. Az egyik kedvenc kajám, és Anna piszok jó recept szerint készíti a sajátját. Ugyanakkor évek óta hiába próbálom kvázi kiénekelni a sajtot a szájából vagy mi, mindig hoppon maradok :-). Most ezzel várt, méghozzá akkora adaggal, hogy felét kénytelen voltam ráhagyni Cser Gáborra. Aztán a nap vége felé említett Cser Gábor is meglepett valami fincsi cuccal, amit barátnője, Andi készített. Egy kis bagette szeletre kenve materializálódott az asztalomon, míg egy pillanatra nem néztem oda. Végül Tarnóy Judit tiramisuval állított be a teaházba - hát nem voltam éhes még másnap reggel sem.

Na de szóval aztán telt, múlt az idő, és a társaság kezdett átformálódni. Mindenki tisztességesen sokáig tiszteletben tartott a jelenlétével (annak ellenére hogy a társaság nagy része anyuka és/vagy másnap korán kelt), de a záróra jócskán megnyírta a csapatot. Végül 5-en maradtunk, Brian, Erika, Ritus, Raffi és én. Mint a régi szép időkben - pedig nem volt ez kifejezetten szándékos - elindultunk a sok tea és forró csoki után -OH csoport vadászatra. Beültünk a régi Café22 / Inka, most Maláta Patika névre hallgató vendéglátóipari egységbe. ...senkinek nem ajánlom a helyet, főleg ha ismerte az elődöket. Na jó, ennyit hagyok meg a kommentárból, mégsem illendő magasztos búcsútörténetemet fikákkal tarkítani, igaz, a társasághoz ildomos lenne. Miután onnan kirúgtak minket - és még tán éjfél sem volt - elegánsan átsuhantunk a szomszédos Popcorner-be. Majdnem elfelejtettem, mekkora előny az Egyetem környékén kocsmázni, ahol egymás hegyén-hátán vannak az olcsóbbnál olcsóbb helyek, ha az ember képes felülemelkedni a felnőtt korban eluralkodni kezdő sznob elvárásain. Ráadásul, erre szinte egyszerre jöttünk rá mindannyian, hogy egyikünk sem csinált ilyet már évek óta. Van valami különleges hozzáadott értéke annak, ahogy az ember hangulata változik a helyváltoztatással. Ha úgy vesszük, már ettől időutazás volt ez az este. Fáradtan tértem nyugovóra hajnali fél 4-kor (vagy hogy is volt), de elégedettebb aligha lehettem volna a nap történéseit illetően.

3 óra alvás után ha lehet, még fáradtabban ébredtem, de muszáj volt felkelnem, ez volt az utolsó napom, és megígértem az edzéstársaimnak, hogy ha törik, ha szakad, elmegyek az utolsó box órára. Addigra teljesen össze is szedtem magam, mire sor került a szabad játékra. ...habár összességében fura volt az óra, mintha csak álmodtam volna az egészet. Az utolsó 2 perces menet csak az enyém volt, ellenfelet is választhattam búcsúzóul. Vicceskedve rámutattam Ginóra, az edzőre, aki, mire egyet pislogtam, ott állt velem szemben kesztyűben, vigyorogva. Totál meghatódtam, még sosem láttam rajta kesztyűt. Kicsit Mátrixos volt a játék, Gino egyet-kettőt finoman suhintott, amitől kiesett az összes fogam, legurult a nyakamról a fejem, stb., miközben én küzdöttem, mint a britt oroszlán - zéró sikerrel. Talán egyszer véletlenül megérintettem az aurája szélét. Edzés után Melindával, a kedvenc edző társammal, elmentünk kávézni, ez már igazán búcsú szagú pár perc volt, tudtam, hogy ő az utolsó ember, akivel nyugodt perceket töltök.

Aztán hazamentem, átrendeztem a cuccaimat, teremtve úgy 4-6 extra kilót az új bőrönd beiktatásával, és épp mire ezzel végeztem, megérkeztek a szüleim. Ahhoz képest, hogy ez volt az utolsó pár óránk együtt, sikerült elkövetnem egy szarvas hibát.
Előzmény: Pár hete Orsollyal lövettünk a köldökeinkbe piercingeket. Egyikünké szebb, mint a másik. Orsolyé nagy és vörös, az enyém kicsi és zöld. ...az övé jobban mutat, de az enyém szebb ;-). Na már most, mit szépítsük, az én családom nem az a fajta, aki tapsol, ha a porontyok önkifejezése testékszer szinten is formát ölt. Sosem felejtem el, egyszer apu azt mondta, ha valamelyikünk hazavisz egy orrkarikás egyént, azt ő majd jól kiköti az orrkarikájánál fogva a kutya mellé.
Folyomány: Az elutazásom napjának delén anyu odaállít Budafokra egy raklap gyönyörű fehérneművel, hogy ha valamelyik tetszik, enyém, megkapom előre névnapi + húsvéti ajándéknak. Mit tesz a Sün reflexből? Fogja, ledobja a pólóját, hogy felpróbálja a szépségeket, mire egy döbbent anyai kérdés torpantja meg: "Az meg mi?" Azt hiszem, öregszem, még életemben nem voltam ennyire előrelátatlan. :-D Nagy botrány mindenesetre nem tört ki, biztos már anyu is úgy volt vele, hogy "ennek már úgyis mindegy". Hát..., azért ez vicces volt, akárhányszor is pörgetem le újra a rövidfilmet.

Megebédeltünk az István Tanyán. Még egyszer utoljára. Aztán elvittük Viljót (a kisautómat) Hayoékhoz, ennek következtében Didi volt az utolsó barát, akitől még a városban ölelő búcsút vehettem, a következő állomás már a reptér volt. Innentől már felgyorsultak az események. Felhívtam az összes nagyszülőmet, Orsolyt és Elizabeth-et, búcsút intettem édesapámnak mikor lejárt a parkolójegy, elolvastam az öcsém kedves elbocsátó búcsúsorait, puszi-puszi Nóri, anyu, útlevélellenőrzés, zavart pillantások a fémvizsgálónál a 4 rétegnyi kabátra és a két részben transzportált WII gitárra, és már szinte repültem is. A többi már egy új történet, és ígérem, nem lesz ilyen hosszú, inkább sok kicsi.

Családom és Barátaim! Nagyon-nagyon jól és otthon érzem magam, de nagyon hiányoztok mind egy szálig. Írjatok! Csók!