Egy 40 órás munkahét után...

Tegnap voltam először kint a városban Craig nélkül. Egy születésnapi partira voltam hivatalos egy pub-ba. Gondoltam, két legyet ütök egy csapásra, egy kicsit kikapcsolódok másokkal is (Ally-ékkel, a skót haveromékkal mentem, akinek a kedves felesége az én kedves Craigem Freya lányának az édesanyja), és egyben kicsit leakadok a kislányról is, aki nem szeretném, ha azt hinné, hogy mostantól vége az édesketteseknek apával és mindig el kell viselnie engem is. Érdekes módon hiányolt (szerintem csak Craig nem akart vele Wii-zni), ez persze jólesett - mármint, hogy hiányoztam Freyának. ...jaj, csütörtökön pedig úgy jött haza a suliból, hogy két rajzot lobogtatott, amiket ki kellett ragasztani a fürdőszoba falára. Az egyiken mi hárman voltunk rajta (és nem volt a hátamban kés vagy ilyesmi), kirándultunk a hegyekben - kis tekergő ösvény, dús zöld fű, a három figura pedig, apával középen, szépen fogja egymás kezét. Engem még sosem rajzolt le gyerek. Na persze ettől is totál meghatódtam.

Szóval jó volt egy kicsit kimozdulni és - a változatosság kedvéért - beszélgetni más emberekkel. Ally és Onie meghívtak magukhoz vacsorázni a party előtt. ...amilyen szobája náluk van Freyának, csodálom, hogy szeret az apjánál lenni. Illetve nem, itt nem a szoba dekorációjában rejlik az élvezetesség oka, hanem apában magában, akinél kevésbé szigorúak a szabályok, és aki maga is egy nagy gyerek, ergo kalandként fogja fel a legszürkébb estéket és reggeleket is. Hát igen, a két lakás ég és föld, és ezen közép távon akkor is változtatni kell, ha én végül hazamegyek örökre.

Na de térjünk vissza a partira! Nem számítottam rá, hogy azonnal komoly új barátokra lelek, de a második sörig az is kétséges volt, hogy egyáltalán valakivel fogok tudni társalogni a barátaimon kívül. Ezek jöttek mindenhonnan az országból, képviselve a legérthetetlenebb akcentusok színét-javát. És bár a saját alkoholfogyasztásommal az én szövegértési képességeim hatványozottan javultak, az ő szövegartikulálási képességeik ugyanilyen arányban romlottak. Azért a végére bele is rázódtam, és egyszer, mikor véletlenül megszólaltam hangosabban, az is kiderült, hogy nem vagyok helybeli, ettől a ponttól kezdve egy kicsivel figyelmesebben folytatták a srácok a diskurzust, és mondjuk a szerte-szana üvöltözés helyett egyenesen az én arcomba ordítottak, hogy áthatoljanak üzenetükkel, gondolataikkal a pub moraján. Marhán élveztem, őszinén mondom. Remélem, még lesz ilyen a nem túl távoli jövőben - Onie, a haverom felesége valamikor április végén szül, úgyhogy addig még bele tudunk húzni.