Utolsó napok

A végére már komolyan kezdett elegem lenni a búcsúbulikból, minden estére jutottak emberek kisebb-nagyobb csoportjai, s bár mindegyik ember(csoport) rendkívül fontos számomra, és fel is fogtam, és meg is hatott, hogy (viszonylag) hosszú időre utoljára láthatom őket, mégis az, hogy már sem otthon nem voltam, de Skóciában sem még, valahogy "elérzéstelenített". Szombaton éjszaka már nem is akartam Orsolynál, a kedvenc unokatesómnál aludni a hosszú, Mattsee-ből Budapestre tartó út utolsó szakasza előtt, pedig míg a TESPIS kick-off meetingen hadakoztam a sárkányokkal, leesett egy csomó hó, aminek a Pinnyéden parkoló autómra eső részét vagy fél óráig tartott levakarni tovaindulás előtt. ...aztán pedig a haladás a háztól az autópályáig ugyancsak lassú volt, de végre ki akartam szellőztetni az agyam, és lélekben is fel kívántam készülni a Nagy Útra.

Későn értem haza, nagyot aludtam, és reggel korán felkeltem, hogy nekiálljak a módszeres csomagolásnak. Fejben már jó rég óta megvolt a lista, hogy mit nem szabad elfelejtenem kivinni, csak azt nem tudtam, ezeket a holmikat hogyan fogom tudni úgy csoportosítani, hogy mindenféle plusz kilók fizetése nélkül, épségben el is tudjam juttatni Edinburgh-ba. Például az elektronikai berendezések és hozzájuk tartozó kábelkígyó-rengetegek (melyek őszintén szólva a poggyászom kb. 75%-át tették ki) nem mehettek, csakis a kézi poggyászba - egyszer Portugáliából hazajövet már sajnos tapasztalhattam, hogy az ilyen jellegű poggyászelemekért eltűnés esetén nincs az a légitársaság, amelyik kártérítést fizet. ...itt jegyzem meg az érintett barátok kedvéért, hogy ugyanez vonatkozik a feladott ékszerekre is - senki ne hagyjon gyémántot a nagy bőröndben! Nade hát én vinni kívántam a laptopon (és hozzá tartozó web kamerán, mikrofonon és külső lemezmeghajtón) kívül (1) a hatalmas SONY fényképezőgépem az extra objektívvel, (2) az iPhone-t töltőstől, bölcsőstől, (3) az ASUS GPS-em az autós töltőjével és szélvédőre tapasztható tartójával, na és persze (4) a WII konzolt a két pár távirányítóval és nunchuck-kal, a 8-10 játékkal és GH3-as műanyag gitárral. Bevallom, a végül utazást nyerő ruhadarabok leginkább annak köszönhetik, hogy bekerültek a csomagokba, hogy valamivel muszáj volt burkolnom a törékeny eszközöket és vezetékeiket.

Végül sikerült is addig-addig sakkoznom, amíg a kézi poggyászom hajszál pontosan 9,9, míg a nagy bőrönd 21,3 kg súlyú lett. Ezzel le is tudtam az effektív helyváltoztatáson kívüli utazási előkészületeket. Gondoltam, Skóciában úgyis baromi hideg lesz, senki nem fog hülyének nézni, ha az összes 3 hónapra szánt kabátomat (egy polárbélelt Sandstone, egy tavaszi, kopott bőrdzseki és egy elragadó rózsaszín műszörme kabát) magamra veszem. Ezek foglalták volna a legtöbb helyet. Így hát délután békésen elmentem Erikával edzeni, szaunázni, és korán lefeküdtem aludni.

...de aztán jött a kedd. Az utolsó este, amikor a legeslegekedvesebb, legeslegrégebbi (a devecseri cimbiket leszámítva) barátoktól búcsúztam. Na kapásból egy könyv Leonóráéktól, egy üveg Tokaji Aszu Ósikától, és egy szép nagy doboz Raffitól, amit csak Craiggel együtt bonthattunk ki. Oh, hát mit volt mit tenni, mint beiktatni egy plusz bőröndöt és újra kezdeni a pakolást - volt rá egy egész, félig másnapos szerda délelőttöm. ...így viszont pár előző körben kiesett elem (öcséméktől Karácsonyra kapott bor, sziklamászó beülő, egy dobos könyv CD-vel és kottával, esernyő és 12 DVD) visszakerült a nyertes listára. ...meglepő módon plusz cipők illetve ruhák továbbra sem kerültek megfontolásra.

A kedd egy borzasztó hosszú nap volt. Nem mondhatnám, hogy késve érkeztem meg az irodába, vagy hogy egész nap csak bámultam ki az ablakon és számoltam a hátralévő perceket, de így is elkéstem a saját búcsúbulim elejéről. Palocsaiék Teaerdejében volt a találkozó fél 7-kor. Mire megérkeztem 7 körül, már a Fika Klub java ott ücsörgött, épp Bélával kötözködtek a forró csokik tartalmáról és méretéről - szívmelengető érzés volt látni, hogy elemében van a banda. Ahhoz képest, hogy tényleg csak a mag volt jelen (még a fiúkat is otthon hagyták, a gyermekekről nem is beszélve - köszi csajok :-)) nem is tudtam mindenkivel beszélni. Azt hiszem, túlságosan is vágytam erre a meghitt estére, és végül, mikor tényleg leesett, hogy Ez Az Utolsó Estém, kicsit zavarba is jöttem. ...és fáradt is voltam. Így is jókat beszélgettünk, mindenkivel sikerült váltanom pár értelmes szót itt-ott a kanyarban. Tökéletes volt, lazán ráhangolós.

Már napközben elkezdődött az adagolás. Mondhatni, nem is csupán átvitt értelemben, falatkáról falatkára. Annától, az irodavezetőtől sztrapacskát kaptam ebédre. Az egyik kedvenc kajám, és Anna piszok jó recept szerint készíti a sajátját. Ugyanakkor évek óta hiába próbálom kvázi kiénekelni a sajtot a szájából vagy mi, mindig hoppon maradok :-). Most ezzel várt, méghozzá akkora adaggal, hogy felét kénytelen voltam ráhagyni Cser Gáborra. Aztán a nap vége felé említett Cser Gábor is meglepett valami fincsi cuccal, amit barátnője, Andi készített. Egy kis bagette szeletre kenve materializálódott az asztalomon, míg egy pillanatra nem néztem oda. Végül Tarnóy Judit tiramisuval állított be a teaházba - hát nem voltam éhes még másnap reggel sem.

Na de szóval aztán telt, múlt az idő, és a társaság kezdett átformálódni. Mindenki tisztességesen sokáig tiszteletben tartott a jelenlétével (annak ellenére hogy a társaság nagy része anyuka és/vagy másnap korán kelt), de a záróra jócskán megnyírta a csapatot. Végül 5-en maradtunk, Brian, Erika, Ritus, Raffi és én. Mint a régi szép időkben - pedig nem volt ez kifejezetten szándékos - elindultunk a sok tea és forró csoki után -OH csoport vadászatra. Beültünk a régi Café22 / Inka, most Maláta Patika névre hallgató vendéglátóipari egységbe. ...senkinek nem ajánlom a helyet, főleg ha ismerte az elődöket. Na jó, ennyit hagyok meg a kommentárból, mégsem illendő magasztos búcsútörténetemet fikákkal tarkítani, igaz, a társasághoz ildomos lenne. Miután onnan kirúgtak minket - és még tán éjfél sem volt - elegánsan átsuhantunk a szomszédos Popcorner-be. Majdnem elfelejtettem, mekkora előny az Egyetem környékén kocsmázni, ahol egymás hegyén-hátán vannak az olcsóbbnál olcsóbb helyek, ha az ember képes felülemelkedni a felnőtt korban eluralkodni kezdő sznob elvárásain. Ráadásul, erre szinte egyszerre jöttünk rá mindannyian, hogy egyikünk sem csinált ilyet már évek óta. Van valami különleges hozzáadott értéke annak, ahogy az ember hangulata változik a helyváltoztatással. Ha úgy vesszük, már ettől időutazás volt ez az este. Fáradtan tértem nyugovóra hajnali fél 4-kor (vagy hogy is volt), de elégedettebb aligha lehettem volna a nap történéseit illetően.

3 óra alvás után ha lehet, még fáradtabban ébredtem, de muszáj volt felkelnem, ez volt az utolsó napom, és megígértem az edzéstársaimnak, hogy ha törik, ha szakad, elmegyek az utolsó box órára. Addigra teljesen össze is szedtem magam, mire sor került a szabad játékra. ...habár összességében fura volt az óra, mintha csak álmodtam volna az egészet. Az utolsó 2 perces menet csak az enyém volt, ellenfelet is választhattam búcsúzóul. Vicceskedve rámutattam Ginóra, az edzőre, aki, mire egyet pislogtam, ott állt velem szemben kesztyűben, vigyorogva. Totál meghatódtam, még sosem láttam rajta kesztyűt. Kicsit Mátrixos volt a játék, Gino egyet-kettőt finoman suhintott, amitől kiesett az összes fogam, legurult a nyakamról a fejem, stb., miközben én küzdöttem, mint a britt oroszlán - zéró sikerrel. Talán egyszer véletlenül megérintettem az aurája szélét. Edzés után Melindával, a kedvenc edző társammal, elmentünk kávézni, ez már igazán búcsú szagú pár perc volt, tudtam, hogy ő az utolsó ember, akivel nyugodt perceket töltök.

Aztán hazamentem, átrendeztem a cuccaimat, teremtve úgy 4-6 extra kilót az új bőrönd beiktatásával, és épp mire ezzel végeztem, megérkeztek a szüleim. Ahhoz képest, hogy ez volt az utolsó pár óránk együtt, sikerült elkövetnem egy szarvas hibát.
Előzmény: Pár hete Orsollyal lövettünk a köldökeinkbe piercingeket. Egyikünké szebb, mint a másik. Orsolyé nagy és vörös, az enyém kicsi és zöld. ...az övé jobban mutat, de az enyém szebb ;-). Na már most, mit szépítsük, az én családom nem az a fajta, aki tapsol, ha a porontyok önkifejezése testékszer szinten is formát ölt. Sosem felejtem el, egyszer apu azt mondta, ha valamelyikünk hazavisz egy orrkarikás egyént, azt ő majd jól kiköti az orrkarikájánál fogva a kutya mellé.
Folyomány: Az elutazásom napjának delén anyu odaállít Budafokra egy raklap gyönyörű fehérneművel, hogy ha valamelyik tetszik, enyém, megkapom előre névnapi + húsvéti ajándéknak. Mit tesz a Sün reflexből? Fogja, ledobja a pólóját, hogy felpróbálja a szépségeket, mire egy döbbent anyai kérdés torpantja meg: "Az meg mi?" Azt hiszem, öregszem, még életemben nem voltam ennyire előrelátatlan. :-D Nagy botrány mindenesetre nem tört ki, biztos már anyu is úgy volt vele, hogy "ennek már úgyis mindegy". Hát..., azért ez vicces volt, akárhányszor is pörgetem le újra a rövidfilmet.

Megebédeltünk az István Tanyán. Még egyszer utoljára. Aztán elvittük Viljót (a kisautómat) Hayoékhoz, ennek következtében Didi volt az utolsó barát, akitől még a városban ölelő búcsút vehettem, a következő állomás már a reptér volt. Innentől már felgyorsultak az események. Felhívtam az összes nagyszülőmet, Orsolyt és Elizabeth-et, búcsút intettem édesapámnak mikor lejárt a parkolójegy, elolvastam az öcsém kedves elbocsátó búcsúsorait, puszi-puszi Nóri, anyu, útlevélellenőrzés, zavart pillantások a fémvizsgálónál a 4 rétegnyi kabátra és a két részben transzportált WII gitárra, és már szinte repültem is. A többi már egy új történet, és ígérem, nem lesz ilyen hosszú, inkább sok kicsi.

Családom és Barátaim! Nagyon-nagyon jól és otthon érzem magam, de nagyon hiányoztok mind egy szálig. Írjatok! Csók!