St Abbs Head - újabb lélegzetelállító túra

Hadd kedveskedjek ezúttal egy különös nyalánksággal a kitartó olvasóimnak!
Íme egy ritka gyöngyszem: illusztrált blog bejegyzés

Tegnap megint kirándulni voltunk, és kivételesen:
1. nem felejtettem el fényképezőgépet vinni magammal
2. feltöltöttem a fényképezőgépet indulás előtt
3. nem volt gány idő, úgyhogy tudtam is klassz fotókat készíteni, és
4. emlékeztem is rá, hogy akarok fotózni.

A fenti körülmények már önmagukban elegendőek, hogy szavatolják a túra sikerességét, nemde bár? Az utolsó munkanélküli napjaimat éljük, holnaptól megint dolgozom, úgyhogy a hétvégén még kilélegeztük magunkat a friss levegőn, szerencsére az időjárás sem volt ezúttal ellenünk. Szombaton biciklizni mentünk. Nem mertünk túl messzire kerekezni, végig lógott az eső lába, és durván fújt a szél, viszont így is tettünk egy csoda szép körutat. Először bementünk a városba visszavinni 3 kölcsönzött DVD-t. Az a halálom volt. A mountain bike-ozást követően nem hittem volna, hogy valami ennyire elrettenthet, de a város nem a zsánerem. Annyi mindenre kell odafigyelni azon kívül, hogy az ember az út rossz oldalán közlekedik, és mint említettem vala, nekem még a kanyarodás is gondot okoz, hát még akkor a figyelmetlen gyalogosok, motorosok és autósok.

Szerencsére nagyobbrészt bicikliutakon tekeregtünk, az utolsó pár kilométer pedig a tengerpart mentén vezetett végig, ami kárpótolt a korábbi aggodalmakért.

Aztán tegnap, látva hogy már korán reggel vigyorog a napocska, elmentünk a nem túl távoli St Abbs-be kirándulni. A faluból ugyan nem sokat láttunk, de a túra pompás volt. Ameddig a szem ellát, gyönyörű sziklák, ameddig a láb elér, az a jól ismert de még mindig felfoghatatlanul tökéletes sűrű, buja zöld skót fű, az öblökben fodrozódó hullámokat partra vető tenger a hátán hajókkal és búvártanoncokat ringató motorcsónakokkal... eleinte igazán nehezemre esett haladni, annyira lenyűgözött a látvány. Csak ácsorogtam földbe gyökerezett lábakkal és memorizáltam a látványt.
Körbesétáltunk egy hegyi tavacskát, és egy borzasztó idegesítő legyektől ellepett régi világítótornyot. Ez utóbbi különösen izgalmas volt nem csak a legyek szüntelen zaklatása miatt, de attól is, hogy egy járatlan utat választottunk, mely során - mit ne mondjak - egy ponton nem kicsit tettük kockára az életünket. A kijelölt út épp csak hátulról engedte látni a világítótornyot, elhaladt mögötte, majd visszakanyarodva a parkoló fele ismét eltávolodott. Mi azért csak meg akartuk szemlélni az épület frontját is, így óvatosan leballagtunk a puha füves meredek lejtőn, és az épület fala mentén kerültünk vissza a gyalogútra. Épp csak az épület fala jóformán konkáv módon emelkedett ki a sziklafalból. Én azt hittem, Craig már járt itt, úgyhogy bátran követtem, lábujjhegyen lépkedve a sziklafal kiszögellésein, miközben az egyik kezemmel valami műanyag hevederszerűségbe kapaszkodtam az épület falán, míg a másikkal próbáltam elhajtani a legyeket. Craig csak akkor merte bevallani, hogy kicsit túl vakmerő volt ezzel a kerülő útitervvel, mikor már ismét biztos talajon jártunk és magunk mögött hagytuk a legyek többségét is.

Mindenesetre nem ez volt az aznapi egyetlen vakmerősége. Sétánk hátralevő részében elhaladtunk még egy-két csorda ártalmatlan birka mellet. Csodálatom ezek iránt az ostoba állatok iránt képtelen szűnni. Annyira lenyűgöz, ahogy a bolyhocskák tökéletesen belepasszolnak a tájképbe, ahogy ezek a szívós állatkák még a legzordabb időkben is békésen legelésznek még olyan helyeken is, ahol fű sem nő, ugyanakkor legyenek bár százan egy kupacban, megrettennek a legártalmatlanabb járókelőtől is, és fejvesztve kocognak fegyelmezetten egy irányba. Szóval gondtalanul keresztülsétáltunk néhány birkacsordán, készítettem még pár fotót egy újabb érdekes tengerparti sziklaképződményről, aztán légvonalban elindultunk a kocsi felé. Utunk egy körbekerített marhalegelőn vezetett keresztül. Na már most a marhák nem egészen olyan békés állatok, mint a birkák. Ezen felül ahogy a legelő közepén mindketten megállapítottuk, aggasztóan magas létszámban lézengtek körülöttünk a tőgyetlen egyedek. Minden bikaszem ránk tűnt szegeződni, és - nem hazudok - a kezdeti helyzetfelmérés után az egyik bátor lény elindult egyenesen felénk. Ő valószínűleg felkelthette a többi bika érdeklődését is, mert mire hanyatt-homlok rohanva elértük a kerítést és átmásztunk rajta, közel 10 pár bikaszem nézett velünk farkasszemet. Huhh, ezt megúsztuk.

Mountain bike-kal egy igazi hegyen

Valójában nem nagyon tudok biciklizni. Régen tudtam, de időközben valahogy kijöhettem a gyakorlatból, mert úgy tűnik, nagyon nehezemre esik egyenes vonalú egyenletes mozgást végeznem a kerékpárral, az elindulás előtti fel- és a megállás helyetti leszállásról és a szűk területeken való megfordulásokról nem is beszélve.

Ennek ellenére - senki ne mondhassa rólam, hogy gyáva sün vagyok - lelkesen igent mondtam Craig azon programajánlatára, hogy menjünk el egy ún Glentress nevű helyre zúzni. Jelentem, fizikailag nem zúztunk semmit, se bringát se magunkat, viszont remekül szórakoztunk, és én rengeteget fejlődtem: teher alatt nő a pálma, ahogy mondani szokás. Akárcsak a többi sportnál: ha jó a sportfelszerelés és a "létesítmény", az élmény katartikus. Már pedig a Glentress elsőosztályú hely, a kölcsönbringám pedig szuper volt. Ráadásul a teljesség kedvéért (szerencsére) rászántam magam, hogy odafelé menet vásároltam egy olyan párnázott biciklis nadrágot, ami nélkül lehet, hogy nem lenne most ez a beszámoló ennyire lelkes. + kölcsön sisak és kesztyű: úgy néztem ki, mint aki tudja, mit csinál :-).

Ez a hegyi bicajozás engem borzasztóan emlékeztet a síelésre meg egy picit a hegyi túrázásra, de őszintén szólva mindkettőnél sokkal jobb. OK, veszélyesebb is, de ha az ember nem veszíti el teljesen a fejét, és legalább megpróbál óvatosan száguldozni a lejtőkön lefelé, az élmény egyszerűen fantasztikus. A túrázáshoz képest sokkal többet lát az ember, hiszen a nagyobb átlagsebességgel sokkal nagyobb területet lehet lefedni azonos idő alatt. Az is sokat segít a "fűszerezésben", hogy nem kell folyamatosan fel-le masírozni, a canga néha magától gurul, s a biciklista, azaz én, olyankor csak pihen és bámészkodik (már amikor 1,5 méternél szélesebb ösvényen döngicsél és nem fél attól, hogy letér az útról).

A sport sok remek elemből épül fel. A hegymászásnál lehet felfelé és lefelé sétálni meredekebb és lankásabb emelkedőkön illetve lejtőkön, legfeljebb lassítani vagy szaporázni lehet a lépéseket, míg a mountain bike-kal nem csak egyszerűen feltekerni és legurulni kell, nagyon sokszor rengeteg múlik azon, hogy az ember hogyan tartja egyensúlyban a kerékpárt. Nagyon szórakoztató például a meredek hegymenet, amikor én személy szerint teljesen meg is feledkeztem arról, mekkora erőkifejtéssel jár, hogy mozgásban tartsam a bringát, annyira lefoglalt, hogy el ne dőljek. A lejtő pedig...

...na az majdnem olyan, mint a síelés, csak sokkal jobb. Először is ugye nem kell felvonóra várni, s bár lefelé száguldva nem nyújt megnyugvást az érzet, hogy puha hóba zuhan az ember, ha elesik, ezt a félelmet viszonylag egyszerűen ki lehet iktatni, és voila: máris ugyanolyan izgi a dolog. Az utak, akárcsak a sípályákon, színkódokkal vannak jelölve. A zöld az, amit rögtön ki is lehet hagyni, a kék a könnyű, de már egyértelműen a sportra emlékeztető pálya, a piroson már száguldoznak a féktelen, tehetséges, jól öltözött kiccsávók (és időnként csajok), fekete pályán még sajnos nem jártam, valamit hagyni kell a 2. alkalomra is (Sün, az arcod!).

Annak ellenére, hogy egy percig sem pihentünk, olyan gyorsan elszaladt az idő, hogy egészen el voltam keseredve, amikor Craig közölte, hogy mennünk kell. Másnap reggel persze nem bántam, mert az izomláz sem maradt el (képzelem, mennyire fájt volna mindenem, ha addig robogok fel-alá, amíg meg nem unom). Most erősen vissza kell tartanom magam attól, hogy ne akarjak azonnal beruházni a nem létező pénzemből egy közepesen májer, majd' 50%-kal leárazott mountain bike-ra, azzal nyugtatgatom magam, hogy jövő tavaszig úgysem fogunk heti rendszerességgel visszajárni, addig is gyűjtök és kölcsönzök. Még 24 óra sem telt el az élmény óta, mit 24 óra, még el sem hagytuk a parkolót, már vissza akartam menni. Craig azt mondja, ez jó jel.

Kutyák és csecsemők

Kedden megkért minket Onie, hogy vigyázzunk a pár hónapos Mairin-re, míg ő a húgával részt vesz egy népszerű kortárs költő felolvasó estjén. 18:30-kor megjelentünk a fesztivál helyszínén, hogy átvegyük a kis angyalt (életemben nem volt még szerencsém ilyen nyugodt babához - különben nem is mertem volna vállalkozni a bébiszittelős feladatra), 19:32-kor pedig már szépen szivárgott is ki az elégedett közönség a programról.

A két időpont között viszont, akár hiszitek, akár nem, nagyjából 4 és fél óra telt el. ...lehet, hogy 5 is.

Amint hallótávon kívülre került az édesanya, a gyermek keserves sírásba kezdett. Látni kellett volna, mit szerencsétlenkedtünk Craiggel. Neki ugyan van egy kislánya, de Freya 6 éves, így már rég óta képes verbálisan kifejezni az igényeit. Mairin annyira még nem jó ebben, egyelőre csak sírni tud.

Felváltva próbáltuk álomba ringatni a csöppséget: eredménytelenül. Ekkor elhagytuk az irodalmi sátrakat, gondoltuk hátha a babakocsiban elalszik a kicsi, ha elég gyorsan tologatjuk a macskaköves úton. Nem nyert. Craig kivette Mairin-t a babakocsiból és valamit dudorászni próbált a fülébe, miközben elindultunk vissza a fesztivál területére (én egy lépéssel mögöttük toltam a kocsit), de a gyerek csak nem nyugodott. A járókelők nagyon furán néztek ránk.

Mikor visszaértünk, tettünk egy próbát a pelenkacserével. Semmi különbség. Aztán rájöttem, hogy ha egy bizonyos Frank Sinatra dalt éneklek a fülébe halkan és ruganyos, gyors léptekkel körözök a sátrak körül, Mairin elhallgat. Eddig ennek a jelenségnek még csak a fordítottját tapasztaltam: ha a kezembe nyomtak egy nyugodt csecsemőt, az szinte azonnal rázendített. Most átvettem a babukát Craigtől, kettőt léptem, és a kicsi elhallgatott. Őszintén meglepődtem, de nagyon boldog és büszke voltam az eredménytől. Aztán Craig is talált egy saját módszert, amivel csendben tartotta az apróságot, és 1-2 körönként cseréltünk.

Egy kedves barátnőm egyszer azt mondta, hogy a kutya nagyon jó eszköz az ismerkedésre. Az ember kimegy a térre (vagy rétre), és úgy üdvözli a többi kutyatulajdonost, mintha ősrégi cimborák lennének. Azt hiszem, a csecsemők is ilyen eszközök. Persze nem valószínű, hogy könnyű felcsípni valakit, miközben egy (feltételezetten saját) gyermeket ringat az ember, de valamiért minden járókelő feljogosítva érzi magát, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Érti valaki, hogy miért van ez? Nekem már az is furcsa, hogy miért néz 100-ból 97 ember azonnal mosolyogva minden arra járó babakocsiba, és hogy miért mondja szinte minden nő minden csecsemőre, hogy "jaj de édes". Egyáltalán nem minden csecsemő édes, én legalábbis rengeteg rusnyát láttam már.

Akárhogy is, kedden több idegennel váltottam pár rövid kedves szót az alatt a 6 órás gyermekmegőrzés alatt, mint egy 3 napos EDEN konferencián. Aztán amint megjelent Onie, a sírás teljesen abbamaradt. És én életemben először úgy éreztem: "Nem is volt ez olyan nehéz, máskor is szívesen vigyázok Mairin-re".

Hegymászás?

A napokban egészen kitűnő idő volt, úgy döntöttünk, kimozdulunk egy kicsit a lakásból és elmegyünk kirándulni. "Szerencsénkre" munkanélküliként nem voltunk hétvégéhez kötve, amint 1 óránál hosszabb ideig nem takarták el felhők a napot, behajigáltunk sátrat, hálózsákokat, váltás ruhát a csomagtartóba, és uccu neki, útra keltünk. Csütörtök késő délelőtt volt. Edinburgh-ban forgalmi dugó, városon kívül sávelhúzás, útépítés, aztán nem találtuk a kempinget... na szóval egész nap mentünk, de legalább a nap végig ragyogott. Este 7 volt, mire felállítottuk a sátrat és befészkeltük magunkat.

Fura érzés volt a sátorban: nem Zsuzsi feküdt mellettem, nem estek rajtam keresztül részeg szigetelők vagy EFOTT látogatók, és kintről csak tücsökciripelés hallatszott be (valamint k.b. egy órán át egy átok kölök nyávogása, amire nem szívesen emlékszem vissza).

Másnap reggel mikor relatíve üdén felébredtem nem fájt a fejem, viszont szét kész volt a hátam. Ez is egy fura állapot volt, úgy látszik, nagyon egyirányú reflexióim vannak a sátorlakásra. Kilépve a friss levegőre muslicák sűrű felhője lepett el minket, s egyidejűleg a sátrat is megszállták: ezzel eldőlt, hogy felkelünk és indulunk. Az itteni muslicák gyilkos kis lények, még nem döntöttem el, hogy rosszabbak-e, mint az otthoni szúnyogok, de szoros a verseny a két faj között elviselhetetlenség kategóriában.

Az eső már békésen szemerkélt, mire összecsomagoltuk a sátrat a benne hancúrozó muslicákkal. Nem volt sok választásunk: ha már elautókáztunk ilyen messzire, megmásztuk a Mt Schiehallion-t. Február óta vártam erre az alkalomra. Nem rég olvastam egy Bill Bryson könyvet "Majdnem minden rövid története" címmel, melyből megtudtam, hogy 1772-ben Nevil Maskelyne és Charles Hutton ennek a geometriailag nagyon szabályos alakú skót hegynek a tömegmeghatározása segítségével állapították meg a Föld átlagsűrűségét, a g gravitációs állandó értékét, mellesleg munka közben feltalálták a szintvonalakat. Nagyon kíváncsi voltam erre a szabályos hegyre közelebbről is - előző nap megbizonyosodtam a kocsiból kitekintve, hogy valóban precíz egy kis kiszögellésről van szó. Egy 1083m magas kis kiszögellésről.

A mászás ugyanakkor eléggé lehangoló volt. Valójában ha nem lett volna olyan borzalmas az idő (az eső egyre vehemensebben zuhogott és a szél is orkán erejűvé erősödött), észre sem vettük volna, hogy hegyet mászunk. 3 óra alatt megnyomtuk a túrát amiről azt hittük, hogy majd a fél napunkat lefoglalja. Az útvonal úgy ki volt építve, hogy már csak a mozgássérült felvonó hiányzott a terméskő lépcsők mellől. Na szóval kivételesen nem panaszkodtunk a mocsok időre, ami miatt a hegymászás expedíció jellegűvé avanzsált. A csúcsra érve pedig ugyanúgy s#@rrá áztam és nem láttam semmit, mint tavaly a Fujin, ergo tőlem aztán a Schiehallion egy óriás szörny! ...és persze egy árva fotót nem sikerült készítenem, ami ezt cáfolhatná.

Mikor hazaértünk, még mindig szitált az eső, úgyhogy az összes cuccunkat a 3,5 négyzetméteres nappaliban voltunk kénytelenek kiteregetni száradni - de még a nyirkos-sáros sátor és a csurom víz kabátok és nadrágok között is boldogan döngicséltünk: kimozdultunk, kirándultunk! ...természetesen másnap reggelre kisütött a nap és a következő szabadtéri programunkig egy csepp eső sem esett.

A felkelő Sün háza

Nem így akartam kezdeni ezt a bejegyzést, de a ma reggel történt dráma után meg kell jegyeznem, hogy ha szeptember végéig nem kezdünk el komoly lépéseket tenni annak érdekében, hogy itt hagyjuk ezt az átkozott lakást, én fogom magam és hazaköltözöm.

Na de térjünk vissza a kiindulóponthoz! Amikor februárban idejöttem Skóciába, nem volt semmim a laptopomon, a WII-n, egy maroknyi CD-n és egy bőröndnyi ruhán kívül. Nem is mertem volna több cuccot kihozni, mondván, hogy ha nem sikerül a 3 hónapos próbaidő, zökkenőmentesen szépen haza is hordhatom az irhámat. Kegyetlen idők voltak abból a szempontból, hogy sokkal nehezebb volt így elfogadtatnom magam Freyával, akinek a szemében én csak egy betolakodó lehettem.

Ezzel szemben akkortájt még bennem is élt bűntudat, hogy szegény kislánynak elveszem az életterét az apjával együtt, szóval sokkal nagyobb hajlandóságot mutattam arra, hogy meghunyászkodva, elégedetten tengessem napjaimat, melyek során ha Freya nálunk volt én a nappaliban aludtam a kanapén (ez kb. 9-11 nap per hónap).

Ennek a felállásnak (illetve lefekvésnek, hogy pontosan fogalmazzak) egy nem mellékes velejárója az, hogy amikor a gyermek hajnali 6:30-kor felébred, kijön a nappaliba, leül a kanapéra és mesét néz a tévében. Ez természetesen az apját, aki a hálóban egyedül terpeszkedhet a franciaágyon, nem nagyon zavarja, nekem viszont minden egyes alkalommal, mint egy vesztes hadvezérnek csata után, össze kell szednem magam félálmomban, átadni a terepet a hercegnőnek, és bekullogni apa mellé a hálószobába. Ha úgy vesszük, ez nem egy rossz áldozat, hisz az ember összebújhat a szerelmével egy pár percre, mielőtt végleg fel kell kelni. De valljuk be őszintén: meddig lehet egy ilyen állapotot feszültségmentesen fenntartani?

Telt, múlt az idő, és meggyőződtünk róla, hogy minden nehézség és kevés négyzetméter ellenére is kompatibilisek vagyunk Craiggel. Ekkor én májusban hazarepültem egy jutalomútra. Én szívesebben emlékszem vissza az otthon töltött napok estéire, amikor rég nem látott barátaimmal és rokonaimmal bandázhattam, de büszkén jelentem, hogy emellett a nappali órákban komoly lépéseket tettem azügyben is, hogy a jövőmet zökkenőmentesítsem. Nekiálltam albérlőt keresni és vevőt az autómra, kiürítettem a lakásomat (vagy olyasmi - lásd a részleteket az előző bejegyzésben), GBP számlát nyitottam, megpróbáltam kártya-függetleníteni a telefonomat, egyszóval kezdtem elvarrogatni a Magyarországhoz fűző redundáns szálakat és erősítgetni az új életemhez szükségeseket. Május végén Craig utánam jött, így hivatalosan, személyesen is bemutathattam a szüleimnek (nem csak Skype-on), majd fogtunk egy Toyota Corollányi személyes holmit és megindultunk vele Edinburgh-ba.

Na ez már egy kétélű kard. Íme itt vagyok a kedvesem legénylakásában, végre olyan holmik is körülvesznek, amik hozzám tartoznak: a Supersrácok most itt ölelgetik egymást egy darabig ezen a falon, a saját böszme nagy képernyőjű tévémben nézegethetem a Szaffit és a Kockás fülü nyulat, vagy akár a Született gyilkosokat MAGYARUL. Több, mint 2 pár cipőm fekszik halomban a szekrényben, és a saját sünis szent grálomból iszom reggelente a tejes kávémat. Eszményi. De! Ez a lakás még egy embernek is kicsi, ha az az ember történetesen egy magára valamit adó nő, hát még 2,5-nek. A kanapé mögött, amin - ismét kihangsúlyozom - a Freyás éjszakákon hálni vagyok kénytelen akkora a kupi, hogy nem is merek odanézni.

A hálóban nincs nagy villany, a fürdőszobában pedig nincs kicsi a tükör fölött. Nevezzen bárki nagy igényűnek, de azért ezt a lehetőséget igen nagyra becsülném, amikor hébe-hóba kifestem a szemem. A fürdőszoba továbbá nem zárható, és nincs benne se szekrény, se polc (se szemetes). A tükör párkányán ugyan elférnek egy pohárban a fogkefék, de aki ahhoz van hozzászokva, hogy egyéb toalett holmit is az erre legmegfelelőbb helyiségben tároljon, annak biztosan legörbül az ajka, ha meglátja a lehetőségeket - illetve azok hiányát.

A ruháim tárolására is csak egyetlen polcom adatik és egyetlen akasztós szekrényen és kb. 15 vállfán osztozunk hárman. A fehérneműimet és az ékszereimet jobb híján az ágy alatt tartom, a kabátomat pedig (amit itt északon nyáron is használnom kell) vagy a szék hátára terítem, vagy a porszívó és a vasalódeszka között tartok felakasztva egy keskeny szekrénykében. Ezen kívül viszont folyton kerülgetni kell két biciklit, és a gyerek szanaszét hagyott játékait. Na de ha két ember szereti egymást...

...akkor azok megbeszélik, hogy ez az állapot nem tartható sokáig. És meg is egyeztünk még a próbaidő során, hogy őszig elhúzzuk innen a csíkot. Freya önmagában is megérdemelné 6 éves nagylány létére, hogy ne kelljen egy szobában aludnia az apjával, és berendezhessen egy kis kuckót a saját ízlése szerint. Én szerintem szintén megérdemelnék egy tiszta lapot. Addig nem fog egyenlő felnőttként kezelni a "mostohagyerkem" (most komolyan, nincs erre valami normális szó magyarul? Olyan kegyetlennek érzem magam ezzel a címkével.) ...szóval addig amíg ez a lakás a "Daddy's house", nincs sok esélyem. Freya anyukája, Onie és a férje Ally a legjobb példák, ők is összeköltöztek egy új, semleges helyre, amint tehették, és az most "Mommy and Ally's house". Én is akarok egy "Daddy and Sünci's house"-t. ...meg egy nagy kertet egy kutyával és egy zárható szobát, tőlem lehet az a WC is, csak legyen hova menekülnöm, ha már zsong a fejem.

Na és hazajöttünk ebből a horribilis nyaralásból, és nekiláttunk házat keresni. De komolyan: pénteken éjfélkor megérkeztünk, szombaton körülnéztünk az Interneten, és vasárnap már el is mentünk megnézni 3 vidéki ingatlant. Miután körvonalazódott bennünk, melyik környék tetszett mindkettőnknek legjobban, szűkítettünk a keresésen, és szerdára már kaptunk is egy hivatalos időpontot a kiszemelt ügynökségtől, hogy közelebbről is megnézzünk egy házikót. ...hát basszuskulcs! Szerelem első látásra. 3 szobás frissen felújított ház, még érezni a festék szagát. A ház mögött zöld, jól gondozott, privát kertecske, mögötte dimbek-dombok, melyeken (pont hallótávolságon kívül) fekete pofájú bolyhos báránykák legelésznek. Úgy el voltunk ragadtatva, hogy hazafelé menet megálltunk az út szélén mosolyogni és kacarászni. Másnap elmentünk az ügynökség irodájába, kitöltöttünk egy raklap formanyomtatványt és szóban lefoglalóztuk a házat.

És erre másnap, pénteken jött a hideg zuhany. Reggel 9-re idehívtunk egy másik ingatlanügynökségi képviselőt, hogy nézze meg a lakást. Az üzlet ugyanis attól lenne kiváló, hogy ezt a lakást kiadjuk, így a ház bérleti díjára már csak az ebből befolyó összegen felüli pár fontot kellene leperkálni. ...gondoltuk mi. Igen ám, de mielőtt ezt a lyukat kiadhatnánk, az ügynökség szerint be kell szereznünk egy valami villanyászati bizonyítványt, energiatakarékossági nyilatkozatot, be kellene jelentkeznünk bérbeadónak az önkormányzatnál zsilliárt pénzért, az ügynökségnek fizetni kiszállási díjat, a bérleti díj után fizetni bérbeadási adót, végül pedig (nehogy azt higgyük, hogy így ezt a lakást kivennék) vegyünk még legalább egy mosogatógépet vagy egy fagyasztót, az manapság minden bérlő számára alapigény, és hát nem kerül sokba egy-egy ilyen berendezés. Valóban nem kerül sokba, ha van rá az embernek pár száz fontja, de nekünk most nincs. Szóval osztottunk-szoroztunk, és kiderült, nagy vakmerőség lenne belevágni a költözésbe. Úgyhogy most itt vagyunk.

Na és akkor kitaláltuk, hogy valahogy megoldjuk ezt a személyes tér dolgot magunk között, házon belül. Megegyeztünk, hogy az én helyzetemen mindenképpen javítana, ha legalább apával együtt aludnék (a nyaralás alatt ezt már úgyis megszokta Freya). Legyen hát úgy, hogy Freya megkapja a hálószobát, amin belül megpróbálunk leválasztani egy sarkot, ami csak az övé. Odagyűjtjük az összes játékát, ami eddig szerte-szana heverészett a lakásban, teleplakátolhatja az egyik falat Harry Potter poszterekkel, sőt, még egy paravánt is kaphat, ami mögött teljes diszkrécióra számíthat. Nagy volt az öröm és az elszántság.

Ugyanezen pénteken nálunk aludt Freya, úgyhogy frankón elő is készítettük a szobát: a kis asztalára felállítottuk Craig régi tévéjét, és megkapta a videolejátszót, így nem kell majd reggelente keresztülmásznia rajtunk, nézhet a saját szobájában, amit akar (a TV előfizetést már úgyis lemondtuk a forrásaink szűkössége miatt, úgyhogy a Ben10-t és a Szkubidút már amúgy is fújhatja ;-)).

Megjött Freya, meglátta az átrendezett szobát, és látszott rajta, hogy ragyog a boldogságtól. Még csillogós matricát is kaptunk a szívünk fölé a teljesítményünkért. Végre valami jó is történik!

Hurrá, vége a nyaralásnak!

Csapó 3. Bocsánatkérés és magyarázkodás törölve, térjünk a lényegre, így is hosszú lesz a beszámoló!

Ez volt életem legfárasztóbb vakációja. Az eleje még egészen klassz volt, és persze végig akadtak kellemes pillanatok, sőt egész hosszú időszakok, amikre majd szívesen és szeretettel gondolok vissza, de én még egyszer ilyet sose! Aki rajtakap, nyugodtan lőjön le, amúgy is szívességet tesz vele, ha megszabadít a szenvedéseimtől.

Amíg egyedül voltam, csak az volt a probléma, hogy két pofára zabáltam a kalandokat és a társasági életet, + be kellett mennem 2 napra dolgozni az irodába (sajnos nem engedhettem meg magamnak, hogy ezt a lehetőséget elutasítsam, hónapok óta először kereshettem némi pénzt). Emellett Dunaharasztiban is elő kellett készítenem a terepet kis családom érkezésére. Ez így együtt elég kimerítő volt.

Mikor májusban végre elhúztuk a csíkot Budafokról, hulla voltam, zaklatott és kifutottam az időből. Mindenki tudja, hogy a költözés korántsem olyan egyszerű, mint az ember előre elképzeli, hát ez továbbra is így igaz. Épp hogy kupacokba tudtuk hányni a dolgaimat: 1. jön Skóciába velünk; 2. majd valamikor valahogy utánunk jön, addig is tárolandó; 3. ha találunk rá vevőt, adjuk el vagy kapja meg rokon, illetve barát; 4. semmi értelme vesződni vele, ha kell valakinek, tartsa meg, ha nem, kuka. A holmik nagy részét már dobozolni sem maradt időnk, szobák sarkaiban és polcokon heverésztek hatalmas fekete szemeteszsákokkal leterítve ruhák, konyhai eszközök, személyes kacatok - borzalmas látvány volt, és pláne fájdalmas érzés ilyen állapotban otthagyni a lakást.

Utolsó éjszaka kiálltam az erkélyre. Fantasztikus idő volt, simogatott a Duna felől érkező enyhe fuvallat, a szemközti gyárkémények eregették szokásosan unalmas fehér füstbolyhaikat. Néztem a város fényeit és azon tűnődtem, vajon mikor fogok legközelebb itt állni megint. Hányszor váltottuk meg ezen az erkélyen Leonórával és Zsuzsival a világot! Hányszor jöttünk ki egy Guitar Heros megmérettetés után kiszellőztetni a fejünket Gyuszival és Misivel, mennyi ember csodálta már meg innen a kilátást és szeretett bele azonnal! Cikáztak az emlékek a fejemben, pedig a kutya se hívta őket - ez biztos olyan elmúlás előtti filmlepergés. Eszembe jutott az első éjszakám a saját lakásomban. Hálózsákban aludtam, anyu pedig egy matracon, és 2 darab tányérunk volt egy-egy pár evőeszközzel, amit a szomszédtól kértünk kölcsön.

Valamiért az is beugrott, amikor nagy boldogságomra végre találtam vállalkozót, aki felszerelte a galambhálómat. A művelet nagy részét végigasszisztáltam, jókat beszélgetve az ipari alpinistával, s bosszankodva azon a kellemetlen véletlenen, hogy pont azon a napon végezték - szintén galambelriasztási szándékkal - a lakóközösség által finanszírozott tüskeinstallálást is (amiről látszólag a lakókat elfelejtették időben értesíteni), ergo tulajdonképpen a galambelhárításért többé kevésbé dupla árat fizettem.

Eszembe jutott számtalan próbálkozásom az erkély betelepítésére. Akartam varjat, hogy majd elriassza fent említett ostoba szárnyas patkányokat. Egy teljes hétre odaszoktattam egy középméretű ragadozómadarat (talán vércsét, de nem biztos). Telepítettem a balkonládáimba tujákat, vegyes strapabírású kerti és haszonnövényeket, tavaly nyáron majdnem beindult a strawberry mojito gyár is, miután termésre bírtam egy domesztikált epernövénykét és 2-3 bokrocska mentát. Mindennek egy jó időre vége, ki tudja, fogok-e még valaha is a Mária Terézia u. 25. X/64-ben lakni.

És mikor egy utolsó felsóhajtás után visszaléptem a nappaliba, emlékeimből mi kellett, hogy felriasszon: egy félhomályos viharverte kupleráj. Hát mit ne mondjak, eléggé siralmas volt az utolsó pár napom Budapesten.

Ehelyett most a fent említett kupacokat szortírozhattam, amiket drága szüleim bezsákoltak-dobozoltak, és elszállítottak Budafokról. Második nekifutásra és idegen kontextusban sokkal könnyebb volt megválnom bizonyos dolgoktól, nagy ritkítást végeztem, mire Craig és Freya megérkeztek.

Ugyan most sokkal kevesebb kötelezettségem volt, nem kellett fogorvostól fodrászhoz, onnan kozmetikushoz és tisztítóba, bankba stb rohangálnom, viszont sokkal kevesebb időm volt beosztani a kellemes személyes programokat.

Szombaton délután érkeztünk meg hulla fáradtan öcsémmel Dunaharasztiba, és vasárnap nem is csináltam mást, mint próbáltam regenerálódni, illetve szortírozgattam a kis kupacaimat + terveztem a nyaralást. Jólesett a szülői kényeztetés. Hétfőtől kezdve szinte minden nap máshol aludtam és a nap minden óráját maximálisan kihasználtam. Úgy be voltam táblázva, hogy nagyon. Szerdára például frankón két ebédet is beterveztem, és ha Leonóra nem hív fel, hogy pontosítsunk, szépen keresztbe tettem volna neki anélkül, hogy feltűnt volna. Nem hittem volna, hogy elfelejtek egy programot az egyik legjobb barátnőmmel, de hát az én fejem sem káptalan vagy mi.

A csütörtök és péntek (a szerződésen kívüli munkanapok) úgy elsuhantak, ahogy mindig. Őszintén szólva hiányzott is a pezsgés, és főleg a munkatárs-barátok, akikkel így legalább munkaidőben bandázhattam. Nagyjából végül tényleg sikerült is találkoznom mindenkivel, egyetlen program ugrott, egy csütörtöki ZP-zés a srácokkal, mert eleredt a monszun, de hisz mit várhat az ember egy csütörtöktől. Ezt leszámítva perfekt hetem volt. Fárasztó, de tökéletes.

Aztán megérkeztek a Frenchek és jöttek az igazi gondok.

Eleinte velük is minden rendben volt. Freya azonnal kézen fogta édesapámat már a pozsonyi reptéren, nagyon megható volt látni, ahogy az izgatott mostohanagyapa féltett álma megvalósul. Lehetett volna tartózkodóbb a kislány, de teljesen nyitott volt és őszintén ragaszkodó. Az autóban büszkén megosztotta velem azt az információt, hogy néhány barátjának a kedvenc része az volt a 6. születésnapi partiján, amikor a hölggyel kergetőztek (igen, a hölgy én vagyok). Büszke, hálás és boldog voltam, hogy emelhettem az esemény fényét, hogy Freya büszke lehetett az apja barátnőjére és hogy ezt szeretettel meg is osztja velem.

Mikor megérkeztünk Dunaharasztiba, már későre járt, hamar le is feküdtünk aludni mindannyian, de az első pillanattól kezdve Freya anyuval is tündér volt. Tökély. Látszólag minden terv szerint haladt. Ez itt a hely, ahol Sünci lakik. Sünci megosztja Freyával az otthonát, segít megértetni magát a kedves emberekkel, akik Sünci családja és barátai. Apával közösen szerveznek remek programokat, amik mind főleg a kislány szórakoztatására lettek kitalálva. Komolyan, még angolul beszélő gyerekeket is szereztem neki, bár később kiderült, hogy ebben a korban a közös beszélt nyelv hiánya egyáltalán nem jelenti a kommunikáció lehetetlenségét. Mikor pl. felmentünk a Somlóra és Freya találkozott Adriennék gyerekeivel és a Fekete Őslakosokkal, a világ legtermészetesebb hangnemében szólítgatták egymást a lurkók, majd beszéltek saját anyanyelvükön. Mindenesetre azért időnként szükség volt a szinkrontolmácsolásra, ami bevallom, kimerített.

(Szükségesnek találom itt megjegyezni, hogy semmi pszichológiai oka nincs annak, hogy a közzé tett 3 fénykép egyikén sem szerepel Craig - az ok annyira egyszerű, hogy apu fényképezett, aki Freyát kergette folyton, aki viszont szüntelenül engem nyúzott)

Az idő legnagyobb összefüggő részét a Somlón töltöttük. Mikor Craig legutóbb ott járt, Paradicsom volt a hely. Egy turbékoló szerelmes párnak nincs is szüksége másra, mint csendre, friss levegőre, némi táplálékra, házi borra és egy fekhelyre. És Craig kötötte is az ebet a karóhoz, hogy a körülmények meg fognak felelni a gyermeke számára is. Szerintem tévedett, de ha félre is értelmeztem Freya félelmét a kilakoltathatatlan pókoktól valamint a körülményes tisztálkodástól, alacsony víznyomástól és egyéb adottságok hiányától, az a pár együtt töltött nap akkor is pokol volt. Tetőzött a fáradtságom, nem jött össze a "Sünci megosztja az otthonát" ötlet. Freya ugyanis nem egyszerűen otthonosan mozgott mindenhol, ahova elvittük, de ugyanúgy átvette az irányítást, mint Skóciában. Úgy éreztem, mintha végleg a tudatába égett volna a tény, hogy én csak egy betolakodó vagyok az ő és az apja életébe, és ők a májerek. Ha kérdése akadt, azt mindig Craighez intézte, ha viszont panaszra talált okot, azzal azonnal hozzám fordult méltatlankodva. Ha valami olyasmit mondtam neki, ami nem tetszett neki, felháborodott és leugatott. (Pl. mikor azt mondtam: "Freya, miért hoztad le a ventilátort, ezt itt nem tudod bedugni, nincs elég konnektor az alsó szinten", azonnal visszavágott, hogy "De igen!" "...de Freya, tényleg nincs, nem hiszed? Mondd csak, ki tudja ezt jobban, én aki itt lakom, vagy te, aki először van itt életében?" "Én!" "Nincs több hozzáfűznivalóm." egy darabig még kóvályogott a vele egymagas ventilátorral, aztán ott hagyta a szoba közepén és elhúzott.) És egyre pimaszabb lett. Kétszer is lerúgta egy kis állványról az aputól kölcsönkapott hordozható DVD lejátszót az ismételt figyelmeztetéseim ellenére is. Ah, fel sem idézem a részleteket, úgyis meséltem már egyik-másik példát szinte mindőtöknek.

A problémák természetesen mindkettőnket kimerítették. Ha egyetlen előnye volt a közös nyaralásnak, az az, hogy most már biztos vagyok benne, hogy Craig és én jók vagyunk párnak. Ha ez alatt a 11 nap alatt nem haraptuk át egymás torkát (vagy részemről a kislányét is akár), nincs az az isten, hogy bármin komolyan összevesszünk. A legkimerültebb állapotban és a legreménytelenebb helyzetek után is higgadtan meg tudtuk beszélni a tanulságokat. Nem értünk mindenben egyet, de meg tudjuk értetni magunkat egymással, és ennél nincs fontosabb. Túléltük hát, bár a sebeinket azóta is nyalogatjuk (mikor ezt írom, Freya épp nálunk van - elvileg már órák óta aludnia kellene, de valami indokkal mindig megszólal, az előbb sírt is, amitől nekem megszakad a szívem, de az apja keményen ellenáll, tudja, hogy a kislány csak manipulálni próbálja, és újra és újra megkéri, aludjon).

Nem könnyű mostohaanyának lenni, pláne annyi tapasztalattal, mint amennyi nekem van = semennyi. De igyekszem, és remélem, hosszú távon nem csak Freya bizalmát nyerem meg, de elismerését és tiszteletét is. Brian tanácsára már el is kezdtem olvasni egy "How to talk so kids will listen and listen so kids will talk" című könyvet. Sose hittem volna, hogy egyszer egy önsegítő könyv elolvasására adom a fejem, de most akármit megtennék, hogy a helyzetet javulni lássam. Egy 6 éves gyerekkel ugyanis nem lehet érvelni, én pedig csak így tudok működni, a boldogságomat pedig aláássa, ha elutasítanak vagy bántanak, hiába tudom megmagyarázni a jelenséget, okokat és indokokat.

Na mindegy, letelt a 11 nap, visszajöttünk Edinburgh-ba. Az utolsó pár napban én már teljes egészében ignoráltam Freyát. Mindig kedvesen közeledtem felé, de ha szemtelen volt vagy kifejezetten bántó, egynél többször nem próbáltam korrigálni a dolgon, második támadásra otthagytam. És hát csak ilyenek voltak, már nem tudtam semmi olyat mondani, amibe ne kötött volna bele. Ha játék közben buzdítottam, hogy ügyes ő, meg fogja nyerni a következő autóverseny futamot is, visszavágott, hogy nem, ha óvva intettem, hogy ne igyon előre a medve bőrére, mert még veszíthet a végén, leszólt, hogy de igenis ő a legjobb. A végén már Craig nem is beszélt vele, és a repülőutunk egy groteszk tragikomikummá vált, mikor is Freya végigveszekedte magával az utat, mi pedig csendben ülve számoltuk vissza a perceket.

Szóval így volt ez a nyaralás. Közben (mellesleg) sikerült összevesznem egy rövid időre apukámmal, és egy futó jégeső totálkárosra verte az autómat 5 nappal azelőtt, hogy eladtam volna. Napokba telt kihevernem a vakáció fáradalmait, még szerencse, hogy munkanélküli vagyok! Remélem, nem lesz több ilyen. Legkésőbb októberben újra haza szeretnék menni, de ezúttal egyes egyedül, vagy legfeljebb úgy, hogy Craig utánam jön. És ha megyek is mégegyszer hármasban nyaralni a Frenchekkel, csak is semleges helyre leszek hajlandó elutazni, ahol nem rám hárul a felelősség nagy része, s ahol nem sérülhet a büszkeségem, vendéglátói képességeim, stb. Ugyanakkor ha minden terv szerint halad, addigra Freya fel is nő annyira, hogy már talán lehet vele értelmesen vitatkozni, ha nézeteltérése támadna. Szorítsatok!

A vilagtol elvagva...

Mindenkitol elnezest kerek, akinek nem reagalok az e-mailjere, plusz borzasztoan sajnalom, hogy nem tudok frissiteni, de sajnos mult szerda este ota halott a ceges laptop, amin dolgozom, s ami az otthonnal valo kapcsolattartasomat is facilitalja. Itt most hajnali 6 ora van, 4-kor felkeltem, hogy lopva tudjak par orat dolgozni Craig gepen mielott felkel es atveszi a laptop jogos hasznalatat, sajnos blogolni mar nem maradt sok idom. Remek kis kaladokrol fogok tudni viszont beszamolni a kovetkezo bejegyzesben, ugyhogy erdemes varni. Kitartas! Nem tudom, mikorra lesz hasznalhato gepem, de addig is kerem turelmeteket es megerteseteket! Koszi.

Anyák napja

Itt vasárnap volt anyák napja. Ennek már csütörtökön érezhettem a fontosságát, mikor is Onie-val és Ally-vel találkoztam.

Onie húga, Carrie hívott meg minket vacsorára. Eredetileg úgy volt, hogy "balkezes bandázás" lesz - Ally és Carrie is balkezesek, ráadásul mindketten hús- és mindenevők, akárcsak jómagam, úgyhogy mikor legutóbb együtt vacsorázott az egész nagy család, és a "májas" megjegyzéseimre mindenki más csak fintorgott, elhatároztunk, hogy alapítunk egy klikket, és összejövögetünk olyan tevékenységek végzésére, amikért a párjaink nem lelkesednek (terveink között szerepel a máj evés, a mikrohullámú sütőben pattogatott kukorica és a whiskey kóstolgatás - utóbbira mondjuk fogékony volna Carrie holland barátja, Jan is és Craig is, de nehogy már ne legyen mi miatt irigykedniük az összejöveteleinkre ;-)). Szóval múlt csütörtökön lett volna az első banda találkozó, de aztán úgy alakult, hogy mégis kiterjesztettük a társaságot, és velünk tartott Jan is, aki akkor két napja érkezett meg Edinburgh-ba, Onie is, akinek igazából már csak néhány hete van a szülésig, ergo minden estét igyekszik kihasználni szocializációs szempontból, amíg teheti, és Ben, Carrie főbérlője/cimborája, aki egy nagyon szimpatikus, közvetlen (ez itt elég kivételes tulajdonság) fiatal orvos srác. A máj helyett, amit én sütöttem volna (hű, jut eszembe, Brianke, hogyan kell azt a békönbe göngyöltet csinálni, azt hiszem, azzal nyerő lennék), a tömegre való tekintettel Carrie főzött valami curry-s brokkolis karfiolost, meg valami csirkés miezmást. Mindkettő nagyon fincsi volt. Igazán kellemes este volt, rengeteget röhögtünk, és a családi ügyekről egyetlen árva szó sem esett, ami kifejezetten kötetlen barátivá tette a hangulatot elejétől a végéig.

Nade szóval hazafelé menet Onie a kezembe nyomott 3 sziporkázó csilli-villi könyvecskét, hogy azokat hozzam el Freya-nak, mert kell neki az anyáknapi ajándékokhoz, de úgy vigyázzunk rájuk, mint a szemem fényére, és vasárnap kéri őket vissza. Marha frankó könyvek, az egyszer bizonyos, az egyik tündérek, a másik sellők, a harmadik vegyes témájú rajzok (kastélyok, torták, Csipkerózsika ágy, stb.) és kreatív figurák alkotását tanítja lépésről lépésre. Alig vártam, hogy végre kipróbálhassam őket, nagyon egyszerűnek tűntek a kis projektek a könyv alapján. A kedvencem pl. egy olyan sellő, aminek a haltestét alufóliából kell kivágni. És ez így magában még semmi, a fólia úgy lesz pikkelyes 3D-s hatású, hogy a kivágás és ragasztás előtt rásimítjuk egy sajtreszelő kislyukú oldalára. Állati jól néz ki! Szombaton reggel elmentünk Glasgowba Craig szüleihez. Az volt a terv, hogy Freya és én ott ebéd után legyártjuk az anyáknapi képeslapokat Onie-nak, és Sheena-nak (Craig édesanyjának). Abszolut benne voltam a dologban. Amint (mindenféle ürügyekkel) 15 percre magamra maradtam, azonnal neki is álltam a pepecselésnek. Mire a többiek visszatértek, már a sellő haját színeztem. Nagyon jól sikerült. Freya azonnal ki is vágta az alakot (alig ment ki egy kicsit néha a körvonalból, piszok ügyes egy kiscsaj), felragasztotta egy vastagabb rajzlapra, és teleszórta színes glitterekkel. ...de szerettem volna én is glitterezni... Na mindegy, így is klassz volt a munkamegosztás, én még csinálhattam hópehely szoknyájú tündérkét, ami aztán szintén Freya vágott, ragasztott és glitterezett, aztán beleírhattam a képeslapok közepébe az üdvözlő szavakat, amiket Freya türelmesen lediktált majd a precizitást ellenőrzendő, vissza is olvastatott velem. Jó móka volt, és nagyon örültem, hogy részt vehettem ennek a fontos feladatnak a végrehajtásában, megtisztelt!

Amúgy egyre inkább úgy érzem, hogy Freya számít rám ilyen kreatív dolgokban, már készíttetett velem aqua gyöngyökből szívecskét és éhes hernyót (hát ez is egy olyan játék, amit elég nehéz megúnni), és már máskor is iratott le velem dolgokat.

Aztán a könyvek vasárnap Freyával együt visszakerültek Onie-hoz, aki nagyon örült a szép képeslapnak (egy szeme sem rebbent és mosolya sem görbült, amikor meglátta az én kézírásomat a lapon). A nagyi is nagyon örült a sellőjének, és én is boldog voltam, hogy a két kötelező alkotás után Freya elvesztette a lelkesedését, és végre kibontakozhattam, és készíthettem egy TEJESEN saját képeslapot is. ...amit aztán azt hiszem Craig húga, Linda kapott meg a kisfiaitól :-).

Március 13-15: Whitby és Thorner

Múlt hétvégén tettünk egy nagyobb túrát, már péntek reggel elindultunk Thornerbe (egy kis faluba York közelében) Onie nagynénjéhez - mondom, hogy ez a család igazán különleges, Onie kötődik Craig szüleihez, Craig pedig Onie hozzátartozóihoz, mintha csak a saját rokonaik lennének. Az út kb. 4,5-5 óra hosszú, tettünk is egy pihenőt egy Whitby nevű kis tengerparti városban, ami igazán egy gyönygszem. Egy kedves házaspárnál szálltunk meg egy apró, de ízlésesen berendezett lila-magenta színű gótikus szobában.
A reggelt azzal indítottuk, hogy elmentünk futni. Én ritkán futok az edzőtermen kívül, és akkor is a saját tempómban, így duplán különleges volt ez a reggeli edzés: egy vadonat új helyen, a hajnali hűvösben kellett rohannom egy 2 méteres pasi után a homokban. Botrány! :-) A torna után szépen letusoltunk (az ajtóban összefutottunk a tulajjal, aki gondolom, elégedetten dörzsölgette a tenyerét, hogy "na ezek sem fognak mást enni, mint egy bögre müzlit meg 1-1 almát"). Miután felfrissültünk és megtisztultunk, egészségesen bezabáltunk angolosan. Craig viccesen adta le a rendelését: "Kérhetnék egy full vegetáriánus reggelit és hozzá két szelet bacon-t?" Simon, a tulaj meg se rezzent, hozta a pompás reggelit, hagyott minket enni, és mikor már csak kérődztünk és nyalogattuk az utolsó csepp kávéjainkat, elcseverészett velünk az időjárásról, a gazdasági válságról, a ház történetéről, és arról, hogy minden április végén van a városban egy goth fesztivál, amire messzi földről jönnek a fekete csipke ruhás lények és a kíváncsi bámészkodók. El is döntöttük, hogy mi is visszajövünk megnézni, milyen is egy ilyen, hátha még egy jó kis koncertbe is belefutunk. Reggeli után összekaptuk a cuccunkat, és sebtében körbejártuk Whitby-t. Hát, drága barátaim, ott mindenki vagy csámpásan, vagy csoszogva jár. Hosszasan tanulmányoztuk a népet, de sajnos nem találtunk kivételt rövid ottlétünk során. ...hátha a gótok majd kecsesen suhannak áprilisban.
Tettünk egy geocaching kísérletet is, de véletlenül rossz dombra másztunk fel (nem arra, ahonnan fényképezni kellett volna a találat érvényesítéséhez, hanem arra, amiről a fotót kellett volna készíteni - Craig olvasta el az útleírást, csak úgy megjegyzem). Nem volt időnk korrigálni, úgyhogy gyorsan kattintottam párat (ebből a szempontból aligha lehettünk volna jobb helyen, a rom és a temető igazán hangulatos fotótémát nyújtottak).
Ezt követően még visszamentünk a tengerpartra, ahol reggel futottunk, hogy azt a képet is megörökíthessem, és téptünk Thornerbe. Ebédre voltunk várva, de persze nem értünk oda. Szerencsére a nagynéni ismeri Craig-et, így valójában nem számított rá, hogy vacsora előtt megérkezünk. Amint megérkeztünk, egyből otthon éreztem magam, helyesbítek, úgy éreztem magam, mintha a nagyszüleimnél lennék. A birtok, ami tartalmaz egy lovardát 2 saját és jópár bérletért "tárolt" lovacskával, egy ebet és néhány macskát, a falu szélén áll, csendes, és ...hogy is mondjam, illatos. A házat a lélek tartja össze, de az a lélek olyan erős, mint az acél. A nagynéniről kb. 1 éve derült ki, hogy gyógyíthatatlan rákja van. Állítólag legfeljebb fél éve lehet hátra, de ez a nénit nem nagyon izgatja, viszi az üzletet, amíg bírja, a forgalom, a sokszínű és életkorú kuncsaftjai (akik mellesleg barátai is) pedig tartják benne a lelket és pörgetik. Pár percre rá, hogy beléptünk a házba, már be is fogtak mindkettőnket, én mosogattam, Craig porszívózni segített, este pedig már úgy borozgattunk együtt, mint régi jó barátok. Nagyon meghitt volt a hangulat, és míg ott voltunk, folyamatosan jöttek-mentek az emberek (és a lovak). Vasárnap ebéd után rögtön el kellett indulnunk, hogy estére hazaérjünk, de még délelőtt körbelovagoltuk a falut, dominóztunk a kőkerítésen, megpróbáltunk bála-gurító-versenyezni (meg sem bírtuk mozdítani a hatalmas gurigákat, nem hogy még haladjunk is velük) - csodálatos élmény volt. Remélem, még sokszor lesz alkalmunk hasonló élményben részesülni, mielőtt... de ebbe inkább bele sem gondolok. Mindenesetre legközelebb nem felejtek el ott is fotózni.

...csak mert annyi sok minden történik manapság

Kisütött a napocska, végre itt a tavasz, nyílnak a virágok, rügyeznek a fák, és végre kimozdulnak még a magamfajta emberek is. Lassan egy egész hónap telt el, mióta utoljára jelentkeztem, pedig kaland az adódik bőven. A kedves olvasók szerencséjére viszont most csak azokat emelem ki, amik ennyi idő távlatából is élénken élnek bennem.

Március 7 - Nagycsaládi Összeröffenés
Valakinek eszébe jutott, hogy talán össze kellene hoznunk magunkat egymással, leginkább Freya örömére. Most, hogy Craignek is van egy biztos kapcsolata, nem olyan faramuci bandáznia Onie-val és Ally-vel (Freya édesanyjával és az ő férjével, aki mellesleg ugye nekem régi kedves cimborám). Szóval kitaláltuk/kitalálTÁK ezt a vacsorát. Eljött a két szülő a párjaival, a két nagyszülő (Craig szülei), és Onie húga, Carrie. Nem mondhatnám, hogy "feszületlen" volt a hangulat, de érezhetően mindenki értékelte az ötletet és az igyekezetet. Biztos vagyok benne, hogy lesz az eseménynek folytatása, ami talán jobban is fog majd sikerülni. Én személy szerint örültem, hogy kimozdulunk együtt, és kicsit szocializálhatok, mert őszintén szólva nem hozom az otthoni formámat - túl sokat dolgozom, és nem ismerek senkit, akivel ne Craig-en keresztül találkoztam volna. Mindenki kedves és barátságos volt mindenkivel. A legboldogabb persze Freya volt, hogy együtt lehetett egyszerre minden felnőttel, akit szeret, és az ő boldogsága akkor is elegendő motiváció lett volna mindenki számára, ha egy teremnyi tűzokádó sárkánnyal és cápával kellett volna együtt vacsoráznunk.

A skót szél, a papírsárkány és a Sün ujja
Épp aznap, mikor a fent említett vacsora koronázta a nap eseményeit, kezdődött a tavasz. A nap sütögetett, s bár fújdogált némi orkán erejű szellő, az, hogy a virágok már bontogatni kezdték szirmaikat és sem eső sem hó nem esett, elegendő alapot adott arra, hogy magunk mögött hagyjuk a város zaját, és járjunk egyet a ződben. Van egy klassz kis szikla-alakzat a város szívében, Artúr trónjának hívják. Jókat lehet mászkálni csakúgy körülötte mint rajta, kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Szóval elvittük a gyereket sétálni, és miután kimászkáltuk magunkat, kitaláltuk, hogy van a csomagtartóban egy papírsárkány, aminek legutóbb összegubancolódott a kötele, mi lenne, ha kibogóznánk, és eregetnénk egyet? Repestem az örömtől, kicsi korom óta nem eregettem sárkányt. Kb. 7,5 perc alatt megoldottam a gordiuszi csomót, és már rohantam is a színes kis holmival a fűre. A sárkány fel is szállt. Mi az hogy?! Úgy repült, mintha menekülni próbált volna, de egyszercsak újabb csomóponthoz érkeztünk - a kis műanyag fogantyú, amire fel volt tekerve a vékonyka de erős madzag, engedett úgy 6 m-t letekeredni, aztán rántott. A szél, mint említettem, játszott. A madzag, mint említettem, erős volt. Az új gubanc viszont ott leselkedett. A szél volt az erősebb: eltépte a madzagot. Én reflexből elkaptam az elmenő véget, és akkor lelassult az idő kereke. Baromi nagy mázli, hogy megúsztam ennyivel, és hogy a sárkány sem repült világgá, mert elkapta egy közeli bokor (bár szegény pára büntetésül végül egy kukában landolt - "majd veszünk másikat, max 5£"), de a mai napig viselem balgaságom jelét: olyan mélyen belevágott az ujjaimba a zsineg, hogy még a körmöm is maradandóan sérült. Csoda, hogy nem vágta le a mutatóujjamat.

Március 10 - Névnap
Egy szavam nem lehet, tökéletes névnapom volt. Hajnaltól kezdve gongozott a telefonom, jöttek az sms-ek, a nagymamám pedig felhívott telefonon, hogy felköszöntsön. Kaptam e-maileket, FaceBook falfirkákat, alig győztem moderálni a fülig érő mosolyomat (állítólag az én koromban már vigyázni kellene a ráncaimra, vagy mi). Craig hamar rájött, hogy ez minálunk egész komoly ünnep, ennek megfelelően improvizált is nekem egy remek kis névnapi felhajtást. Először is nem hagyott dolgozni. :-) Megengedte, hogy elolvassam az e-mailjeimet, de amint kiderült, hogy nincs sürgős dolgom, segített lefaragnom az előző két hét alatt felhalmozott túlóráimból, és elvitt sétálni. Csudiszép idő volt, a virágok is egyértelműen kidugták már a kis fejecskéiket a bimbóikból. Átabllagtunk a városon, nézegettük az embereket, beszélgettünk, megterveztük a nap második felét. Először elmentünk Hangman-hez, Craig legjobb barátjához, ahol dartsoztunk, megnéztünk egy filmet, majd kettesben elmentünk egy marokkói étterembe vacsorázni. Ezt követően beültünk egy kellemes kis pub-ba, ahol már majdnem elaludtam, mikor is csatlakozott hozzánk Hangman és Kiki nevű kedves, indonéz felesége, aki közben szintén hazatért a munkából. Ők ketten újra felpezsdítették a hangulatot, és végül már tán 10 óra is elmúlt, mire elindultunk szépen haza. Azt hiszem, még lefekvés előtt megnéztünk egy epizódot a Supernatural-ből, hogy egészen kerek legyen a nap, aztán nyugovóra is tértünk.

Geocaching 2

Alakul ez a geocaching dolog, ma megtaláltuk, amit kerestünk, épp csak jelszó nem volt az új logbook-ban, (a régi állítólag épp a napokban telt be), úgyhogy a találásunkat nem fogom tudni regisztrálni sajnos. Sebaj, az a lényeg, hogy a kalandot mindenki élvezte, Craig is, Freya is, és jót sétáltunk mellesleg. Megyünk legközelebb is. Ennek nagyon örülök - jön a tavasz, nyílnak a hóvirágok, süt a napocska, minden buja zöld, MUSZÁJ kimozdulni legalább a hétvégéken.

A kincskeresést követően, a nap felénél sem járva még, elmentünk egy nagyon klassz kis parkba. Valami Stuart-oké a kastély. A birtok kapuja évszázadok óta zárva van, és addig nem is nyitják ki, amíg... már elfelejtettem, meddig, mert Craig történelem-előadása közben Freya meglógott a fényképezőgépemmel, amit igyekeztem gyorsan visszaszerezni. A park bejáratánál egy páva fogadott minket. A gyönyörű állat még azt is hagyta, hogy lefotózzam Freyával a balján (jobbján, mögötte, sem ő, sem a kiscsaj nem igazán bírták megunni a fotózkodást). Volt a park közepén egy csúcs szuper játszótér, már-már kalandpark, és egy óriási sövénylabirintus, amiben vagy egy fél órát kóvályogtunk egymást kergetve, tekeregve. Nagyon élveztem, pedig a sövény egy része a télen eléggé megritkult, így néha előre lehetett látni, hogy mi-hol-merre. Képzelem, milyen frankó lehet, amikor tényleg nem lát mást az ember, mint ami közvetlenül körülötte van. A labirintus szívében végül van egy kőlépcső, amire felmászva egy kicsit felülről is rálátni a labirintusra - nagyon megéri a bolyongást!

A gyerek viszont nagyon lezsibbasztott a nap végére - még mindig nem vagyok képes rajta kiigazodni. Néha halálra szivat, aztán mikor végleg elkeseredek, és keserű lemondással megjegyzem, hogy nem értem, miért nem szeret, értetlen-ártatlan arckifejezéssel azt mondja, "de hiszen én szeretlek". Mit csináljak vele? Anyukák! Segítség! Hogy lehet egy olyan párbeszédre és probléma megoldásra felkészülni (amikor az apa kérdésére az ember beviszi a kiscsajt a női mosdóa), hogy:
- Neked büdös a feneked!
- Miről beszélsz?
- Büdös van, és belőled jön.
- Viccelsz? Egy WC-ben vagyunk, hogyne lenne büdös?
- Húzd le a nadrágod, hadd nézzem!
- Miért húznám le a nadrágom? Tudom, hogy nem az én fenekem büdös.
- De igen! Tudom, hogy reggel kakiltál. Utána mosakodj meg!
(Ez űber kínos volt így is, de egész véletlenül e fenti párbeszéd előtt nem egészen egy órával tusoltam le - alaposan.)
...és akkor még a végén, kvázi kegyelemdöfésként, hozzáteszi, hogy "neked nagyon nagy feneked van".

Totál kikészültem. ...és estig nem is mertem beszámolni a történtekről Craignek (nem vagyok én árulkodós), aki aztán "megnyugtatott", hogy Allyvel, a jó öreg haverommal is eljátszotta detto ugyanezt, amikor bekerült a családba. Szeretném nem túlanalizálni ezt a dolgot, de mitagadás, mindenek felett izgat, hogy ez akkor most mit jelent? Mit tudok ellene tenni, hogy hasonló megalázó helyzetek keletkezzenek? Illetve - leginkább - hogy hogyan tudnám elfogadtatni magam Freyával annyira, hogy ilyen játszmákra ne legyen szükség? Ah!

Egy 40 órás munkahét után...

Tegnap voltam először kint a városban Craig nélkül. Egy születésnapi partira voltam hivatalos egy pub-ba. Gondoltam, két legyet ütök egy csapásra, egy kicsit kikapcsolódok másokkal is (Ally-ékkel, a skót haveromékkal mentem, akinek a kedves felesége az én kedves Craigem Freya lányának az édesanyja), és egyben kicsit leakadok a kislányról is, aki nem szeretném, ha azt hinné, hogy mostantól vége az édesketteseknek apával és mindig el kell viselnie engem is. Érdekes módon hiányolt (szerintem csak Craig nem akart vele Wii-zni), ez persze jólesett - mármint, hogy hiányoztam Freyának. ...jaj, csütörtökön pedig úgy jött haza a suliból, hogy két rajzot lobogtatott, amiket ki kellett ragasztani a fürdőszoba falára. Az egyiken mi hárman voltunk rajta (és nem volt a hátamban kés vagy ilyesmi), kirándultunk a hegyekben - kis tekergő ösvény, dús zöld fű, a három figura pedig, apával középen, szépen fogja egymás kezét. Engem még sosem rajzolt le gyerek. Na persze ettől is totál meghatódtam.

Szóval jó volt egy kicsit kimozdulni és - a változatosság kedvéért - beszélgetni más emberekkel. Ally és Onie meghívtak magukhoz vacsorázni a party előtt. ...amilyen szobája náluk van Freyának, csodálom, hogy szeret az apjánál lenni. Illetve nem, itt nem a szoba dekorációjában rejlik az élvezetesség oka, hanem apában magában, akinél kevésbé szigorúak a szabályok, és aki maga is egy nagy gyerek, ergo kalandként fogja fel a legszürkébb estéket és reggeleket is. Hát igen, a két lakás ég és föld, és ezen közép távon akkor is változtatni kell, ha én végül hazamegyek örökre.

Na de térjünk vissza a partira! Nem számítottam rá, hogy azonnal komoly új barátokra lelek, de a második sörig az is kétséges volt, hogy egyáltalán valakivel fogok tudni társalogni a barátaimon kívül. Ezek jöttek mindenhonnan az országból, képviselve a legérthetetlenebb akcentusok színét-javát. És bár a saját alkoholfogyasztásommal az én szövegértési képességeim hatványozottan javultak, az ő szövegartikulálási képességeik ugyanilyen arányban romlottak. Azért a végére bele is rázódtam, és egyszer, mikor véletlenül megszólaltam hangosabban, az is kiderült, hogy nem vagyok helybeli, ettől a ponttól kezdve egy kicsivel figyelmesebben folytatták a srácok a diskurzust, és mondjuk a szerte-szana üvöltözés helyett egyenesen az én arcomba ordítottak, hogy áthatoljanak üzenetükkel, gondolataikkal a pub moraján. Marhán élveztem, őszinén mondom. Remélem, még lesz ilyen a nem túl távoli jövőben - Onie, a haverom felesége valamikor április végén szül, úgyhogy addig még bele tudunk húzni.

Péntek 13 és My Bloody Valentine

Hát én még ilyen borzalmas horrorfilmet, mint ez a "Péntek 13" talán sose láttam. ...és ez, mint később kiderült, egy kultuszsorozat 11. része. Mit ne mondjak, nem kaptam azonnal kedvet ahhoz, hogy az elődöknek akár csak a bemutatóit is végignézzem. Na de komolyan, ennek a filmnek egyszerűen nem volt se füle, se farka. Nem derült ki, ki a gonosz, hogy pontosan miért nem bántotta az egyik főszereplőt, de miért végzett ki mindenki mást mindenféle válogatottan kegyetlen módokon. Honnan tudták a helybéliek, hogy ha ebben az erdőben valaki eltűnik, az valószínűleg sosem kerül elő, de amikor a kölykök felhívták a rendőrséget, hogy egy gyilkos szedi az áldozatait a kertben, mindössze egyetlen béna járőrt küldtek. Szóval úgy jöttünk ki a moziból, hogy mindkettőnk fején nagy-nagy piros kérdőjelek ücsörögtek, pedig rejtély aztán igazán nem volt a filmben.

Na ehhez képest a "My Bloody Valentine" kifejezetten mozgalmas és furmányos volt, de bevallom, a legjobban az szórakoztatott, hogy az egész filmet 3D-ben nézhettük végig. ...márpedig annál izgalmasabbat aligha tudok elképzelni, mint amikor a nekünk háttal álló karakter fejébe úgy vág a hidegvérű gyilkos egy csákányt, hogy annak a tarkón túl kilógó hegye már-már a mi szemünket is kiszúrja :-). ...vagy amikor a pisztolytöltény, vér, szétroncsolt állkapocs, stb. ugyancsak egyenesen felénk tart szédületes sebességgel. Jó sokat ugráltam a székemben, aki bírja a vért és a rossz horrort, annak kifejezetten ajánlom ezt a filmet, de csakis 3D-ben.

Mindkét film előtt bemutatták egy "The Unborn" című thriller előzetesét, most abban bízunk, hogy az a film talán tényleg félelmetes és izgalmas lesz. 27-től adják, ha valakit érdekel, hogy milyen volt, szóljon! Most mindenesetre egy darabig elleszünk horror nélkül, vasárnap a VOLT-ot nézzük meg Freyával, addig is van egy csomó jó DVD-nk.

Geocaching a városban

15-én vasárnap bevezettem Craiget a kincskereső túrázók titkos nagy világába. ...majdnem. Bemelegítésképpen egy könnyű, városi multiládát választottam a Botanikus Kertben, ami 20 percre van a lakástól gyalog. 3 ponton kellett különböző találóskérdések alapján összegyűjteni a végső koordináta számjegyeit, szép a környék, könnyű a séta, izgi a megfejtegetés, ergo tökéletes első élménynek ígérkezett.

Az elején még működött is minden. Elballagtunk a park bejáratáig, ahol az alapító csóka nevének betűiből, illetve az alapítás évszámának egyik számjegyéből fejtegettünk ki kulcsszámjegyeket, aztán továbbmentünk a mesterséges tóhoz, ahol nem mellesleg végignéztük mindkettőnk életének első hattyúpárzását - hát nem kellett órákig szobroznunk, ezt hozzá kell tennem. Olyan hirtelen zajlott le az aktus, hogy először azt hittem, az egyik madár biztos csak lehülyézte a másikat, és az azért mászott a hátára és csípte nyakon. A tónál is begyűjtöttük a szükséges infót, aztán továbbmentünk egy emlékműhöz, ahol a rejtvényfejtés már igazán gyerekjáték volt, végül a geoláda helyét is könnyen megtaláltuk.

...nade azt a mocskot, ami ott várt minket! Teljesen le voltam lombozva. Látszott, hogy valószínűleg hol van elrejtve a "kincs", de ahhoz, hogy megbizonyosodjunk efelől:

1. át kellett volna verekednünk magunkat egy raklap kólásüvegen, sörösdobozon, gyorskajás tálcán, zsebkendőn és számtalan miaszarezen. Ehhez valahogy egyikünknek sem volt gusztusa
2. tűrnünk kellett azokat a szemmel láthatóan zavarodott, de időnként kifejezetten megvetőnek tűnő tekinteteket, amivel az utca népe illetett minket ott a szemétdomb közepén a park egy forgalmas ösvénye mentén.
   

Szóval feladtuk. Nagyon sajnáltam, de szerencsére úgy látszik, Craignek lejött, hogy ez a geocaching dolog jó is lehet, úgyhogy megegyeztünk, hogy hétvégére keresünk egy nem túl nehéz, de izgalmas és városon kívüli cachet, amire együtt vadászhatunk majd Freyával. Alig várom!

Vegyétek el tőlem a konyhát!

Ez így nem mehet tovább! Azt hiszem, kénytelen leszek vagy feladni a próbálkozást, vagy új alapokra helyezni konyhai tevékenységeimet, esetleg megmaradni a "kaptafámnál" és csak mosogatni, amíg még nem teljesen késő megpróbálnom dicsőséget (is) elérnem. Az ismételten sikertelen muffinos kísérleteket nem sok szünet követte, már tegnap sikerült újabb rossz pontokat szereznem a konyhában - viszont kiderült, hogy Craig roppant türelmes és elnéző. Ha úgy vesszük, ez pozitív eredmény.

Úgy kóválygok még mindig az áruházakban, mint egy vidámparkban. Minden új, minden más, minden izgalmas és vonzó. A félkész kaják és dobozos levesek annyira, de annyira jól néznek ki, mi több, annyira finomak is, hogy az ember (de legalábbis a Sün) boldogan lemond a főzés adta örömökről (és viszontagságokról). ...egész addig, amíg rá nem jön, hogy még egy félkész étel elkészítése is okozhat kudarcot. Tegnap este én sonkás-gombás-tejszínes tagliatellét ettem, Craig cordon blue-t. ...szeretett volna. De sajnos én ragaszkodtam hozzá, hogy el(ő)készítem mindkettőnk vacsoráját.

Én úgy emlékszem, figyelmesen elolvastam a csomagolásokon lévő utasításokat, de ezek szerint valamit összekeverhettem. A saját tésztám csak egy kicsivel jobban megpirult, mint kellett volna, mivel teljsen egészében eltávolítottam róla a fedőfóliát. Craig csirkéje viszont komoly sérülést szenvedett: az ezt borító műanyag fóliát csak megszúrkáltam (ahogy azt a saját kajámmal kellett volna tennem), ez a műanyag viszont nem volt kifejezetten hőálló, így mire kivettem a sütőből, bájosan körbeölelte a csirkefalatokat, mitagadás, úgy rázsugorodva a panírra, hogy a szemcsék között tán egy szál légbuborék sem maradt.

Új muffin receptek...

...avagy a kudarcok kimeríthetetlen forrása

A hétvégi bevásárlósorozat egyik borzasztóan fontos eleme a muffin sütés konyhai kellékeinek és egy előre, gondosan kiválasztott recept (csilis csokis muffin) hozzávalóinak beszerzése volt. Vettünk konyhai mérleget, botmixert, muffin tepsit, papír kapszlikat - két félét is -, egy nagy doboz sütőport, lisztet, csokit, mandulát, tortadarát... egy szóval MINDENT. Vasárnap este lelkesen neki is álltam az első adag skót muffin elkészítésének, miután csili-vilire nyaltuk a konyhát. Szépen előkészítettem és felsorakoztattam az alkotóelemeket, csakúgy mint a szükséges számú tálkát, kanalat és egyéb eszközöket.

Craig is lelkesedett az ötletért. Már a vásárláskor jócskán kivette a részét a munkából: kirimánkodta az étcsokit a receptből, és bekönyörögte a tejcsokit - és még így is örülhettem neki, hogy nem fehér csokiból és csili nélkül kellett elkészítenem a csilis csokis muffint, amint persze ugyancsak ő választott ki a receptes könyvből.

Az elkészítéskor alapvetően csendes izgalommal követte az eseményeket, de PONT akkor szólt bele, hogy ugye majd kinyalhatja a tálat, amikor a tojást kellett volna beletennem a lisztes masszába. ...szóval tojástalan lett a sütemény, és hát azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ettől egy kissé kevésbe lett vonzó kinézetre és állagra egyaránt. ...viszont ettem már rosszabbatt is.

Na ezen muszáj volt korrigálnom, úgyhogy hétfőn megint elmentünk vásárolni, ekkor egy egészen egyszerűnek tűnő receptet választottam - kevés cucc, mégis különleges megjelenés: fekete-fehér muffinnak hívják az áldozatot. ...és kellett hozzá fehér csoki, úgyhogy nagy volt az egyetértés köztem és Craig között. Ja! És közben a maradék csilis csokis muffint Craig elajándékozta a legjobb barátjának, akinek a felesége már egy hete beteg - Craig ezzel a nemes tettel járult hozzá Kiki felépüléséhez. Azóta nem láttuk se Kikit, se Royt.

Na szóval nekigyűrkőztem mégegyszer. Craig már tudja, hogy nem nagyon érdemes multitaskolásra kényszeríteni, így ezúttal teljesen néma csendben várt, amíg a sütőbe nem kerültek a csodásan előkészített muffinocskák. ...és gyönyörűek is voltak. Mégis, mire kivettük őket a sütőből, a fehér oldalak egyszerűen kimenekültek a kapszlikból - mint valami tűzhányóból kitörő láva, úgy bugyogtak kifelé a formából. Nagyon el voltam keseredve, hisz eddig otthon én voltam a Muffinkirálynő!!! ...csak a sütő lehet az oka a kétszeri sikertelenségnek.

Benjamin Button különös élete

Vasárnap voltunk moziban megnézni ezt a filmet. Az már 4 napja volt, de még mindig képtelen vagyok szabadulni a hatása alól. Craig azonnal fel is hívta a szüleit, mikor kiléptünk a teremből. Hát igen, a film egyik nagy tanulsága az a jól elcsépelt közmondás, hogy semmi nem tart örökké. Nade hogy kifejezetten "fordítva" ne tartson semmi örökké, ez egy egészen izgalmas gondolat. Mindenkinek szívből ajánlom a remekmű megtekintését, csak olyan moziba kell menni, ahol az ember kedvére nyújtogathatja a lábát, mert bizony elég hosszú a történet.

A mai napig azon kapom magam pl. edzés közben, hogy arról elmélkedem, vajon pontosan mikor jött rá Benjamin, hogy fiatalodik az idővel, és hogy ez milyen hatással volt rá, milyen gondolatokat és érzéseket ébresztett benne. ...és hogy: ha egy gyermek megjelenésű gyerekkel is úgy viselkednénk, ha hozzá is úgy állnánk hozzá, mint ahogy az öreg ember kinézetű gyermek Benjaminhoz állt az ő környezete, vajon mennyivel fejlődne, érne gyorsabban az a gyerek? Vajon mennyire prekoncepció a "te még túl kicsi vagy ehhez, ezt még nem értheted"?

Eszembe jutott a nagymamám, akin már erősen érzem az öregedés jeleit - mentális értelemben. A fizikai öregedést valahogy könnyebb feldolgozni. Attól még, hogy nem fut az emberrel a nagyi a kutya után, simán lehet a világ legokosabb, legbölcsebb embere. De a maminak már nem olyan színesek a történetei, mint régen, és hiányoznak belőlük az érzelmi elemek, szinte csak tényeket közöl. Borzalmas látni ugyanazt az asszonyt másképp kommunikálni, mint régen. Orsoly mondta, hogy Karácsonykor hogy rácuppant a dédunokái játékaira is - lenyűgözte a beszélő könyv, vagy mifene. Szóval egyszerre fontolgatom most a hasonlóságot a gyermeki és az idősödő önkifejezés között, és kerestem köztük a különbséget. Nagyon érdekes eszmefuttatás, aminek a lejegyzésébe bele sem merek kezdeni, pedig még mindig csak a felszínt kapirgálom.

Persze olyan gondolataim is vannak, hogy miért nem csapott le erre a jelenségre a media vagy - mást ne mondjak - az orvostudomány. Ez persze már a film alapötletével kötözködik, ami nem fair hozzáállás tőlem, hisz egyedül ezt az axiómát kell elfogadni, onnantól zseniális és következetes a cselekmény.

...és még egy csomó kérdésem, feltételezésem és megállapításom van a filmmel kapcsolatosan, de nem lövöm le őket, amíg nem nézitek meg. Ha láttátok, írjátok már ide, légyszi, hogy rátok milyen hatással volt, és hogy bennetek milyen érzések és gondolatok jelentkeztek! Köszi!

Westwoods Health Club

Szombaton a szomszédos fitness terembe is beiratkoztam frissibe'. Végtelenül boldog vagyok, hogy ilyen jó klubot talált nekem Craig, szó szerint 3,5 perc sétára van a házunktól - nem túl nagy a hely, de következésképpen nem is drága, és mindenféle gép van, amit jómagam használni szoktam (most épp a hasprés gépbe vagyok szerelmes), van szauna, gőzfürdő, és még uszoda is. Sőt! Rendelkezik a hely egy boxzsákkal, amit ha kérek (majd ha már lesz kesztyűm), és épp nincs a teremben óra, fel is akasztanak nekem, és gyakorolhatok. Királyság!

Kicsit macerás volt a beiratkozás, ez egy olyan ország, ahol állítom, már a készpénz szót is elfelejtették. Mivel itt nekem nincs debit kártyám, készpénzzel pedig nem fizethettem, kénytelen voltam megadni Craig bankkártyájának adatait. A klubtagsági kártya egy helyes kis világoskék plasztik. A nevem ugyan nincs rajta, de az adatbázisba simán bevettek Sünciként, nem kértek semmiféle igazolványt, akár Csipkerózsikaként is regisztrálhattam volna. Elvileg a napokban fel is mérnek (vérnyomás, pulzus, súly, miezmás), és akkor kapok egy ilyen kis kulcsot, ami tárolja az adataimat, az edzéstervemet, követi az eredményeimet, és talán még le is szúr, ha nem járok rendszeresen, vagy lazsálok. A be- és kicsekkolás között eltelt időt mérik, amit aztán átkonvertálnak pontokká, és ha elég sok időt töltök el a Westwoods Health Club-ban, a végén beválthatom a pontjaimat pólóra, törölközőre, vagy akár csak egy sütire vagy kávéra a klub bárjában. "...vagy egy sörre" tettem hozzá barátságosan, de a menedzser nem csípte a megjegyzést - lehet, hogy csak még kitartott a csalódása, hogy nincs debit kártyám.

Az első hétvége - beköltözés

Lassan egy hete lesz, hogy elköltöztem hazulról. Egyrészt olyan, mintha csak tegnap indultam volna el, másrészt viszont már egy csomó dolog történt azóta.

Szerdán tulajdonképpen már annyira késő volt, mire megérkeztem, és olyan fáradt voltam, hogy épp csak annyi időt töltöttem ébren, hogy kivettem a kedvenc Éva/Ildikós pizsimet a bőröndömből, kibontottuk Raffi ajándékát, koccintottam egy pohár Peti/Nóris borral a megérkezésem örömére Craiggel, és aztán mentünk is aludni.

A csütörtök volt az igazi beilleszkedés kezdete. Órákig hadakoztunk szinkron és aszinkron módokon egyaránt Román Gáborral, hogy a (számomra) új HP laptopot kifogásolhatatlan közreműködésre bírjuk. Amint ez megtörtént, máris olyan simán ment a távmunka, mintha világ életemben így dolgoztam volna. Estére mondjuk eléggé lelassultam, ami egyaránt volt köszönhető annak, hogy még nem egészen pihentem ki magam, mint annak, hogy velünk volt Freya is, akinek köszönhetően - erre aznap rájöttem - sokat fogok tudni fejleszteni a (nem létező) multitaskolós képességeimen. Édes volt a kislány. Craig megkérte, hogy míg ő elmegy bevásárolni, csendben nézze a mesét, és ne zavarjon engem, mert dolgozom (addig ugyanis lelkesen kommentálta nekem, hogy ki kivel van a mesében, és hogy el fogják vinni az ufók először a férjet, aztán a feleségét, de aztán majd a fiuk megmenti őket). Freya értett a szép szóból, és csak a szemem sarkából láttam, hogy néha felém sandít, hogy még vadul dolgozom-e, vagy már végre beszélhet. Egyetlen egyszer szólított meg, akkor is bocsánatot kérve, hogy adnék-e neki egy pohár tejet. Hát nem édes?

A péntek viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen telt, délután kóboroltunk pár órát a városban, miközben hosszasan beszélgettünk a világ kisebb-nagyobb dolgairól, este pedig beültünk egy helyi pub-ba, ahol 2-2 sör mellett hosszasan elbeszélgettünk az élet apró-cseprő ügyeiről. Olyan érzés volt, mintha már ezer éve itt laknék, és mintha mindig is így töltöttük volna a közös péntek estéket. Jó volt egy kis lazulás és semmit tevés, bár abban sikerült a nap folyamán határozottan állást foglalnunk, hogy a hét végére hivatalosan is be kell költöznöm a lakásba, hogy felhőtlenül élvezhessem az edinburgh-i életet.

És a hétvége tényleg ebben a jegyben telt. Kiürítettünk egy teljes szekrényt, halálra ítélve Craig doktori disszertációjának teljes raklapnyi előkészítő munkaanyagát - egyetlen végtelenül megható levél fénymásolatát leszámítva. A levelet egy katona írta a feleségének a frontról. Érezte, hogy a másnap reggel egy olyan helyzetbe kényszeríti a zászlóaljat, amiből nem valószínű, hogy élve visszatér. ...bárki. Elbúcsúzott szerelmétől és rajta keresztül gyermekeitől, és ahogy sejtette, másnap nem is tért haza a frontról. Craig megmutatta és felolvasta a levelet, furcsa volt látni egy múlt század eleji kézírást, mintha csak tegnap fogalmazódott volna. Vajon mi történt később a feleséggel és a gyerekekkel?

Szóval helyet csináltunk a ruháimnak, még az IKEA-ba is elmentünk, hogy egy olcsó megoldással külön rekeszekben tárolhassam a zoknikat és harisnyákat, mint otthon. Szinte egész nap vásárltunk, és - bár nem költöttünk sokat - mindent szabad volt megvenni, amit megkívántam. Vettünk muffin sütő tepsit, botmixert, vágódeszkát, teflon bevonatú serpenyőt (decemberben megpróbáltam rántottát sütni Craig régi serpenyőjében - először megszeppent, hogy mennyi olajat használok, aztán pedig én keseredtem el, hogy a tojás 1/3-a nem volt hajlandó megválni a serpenyőtől, még hosszas kapirgálás ellenére sem, ezt pedig én tarthatatlan állapotnak értékeltem), evőeszköz szortírozó rekeszeket, ékszerdobozkát, csak cipőtartót nem találtunk olyat, amilyent szerettünk volna. ...na jó, a muffin kellékek megvétele nem is volt akkora áldozat, ha azt vesszük, hogy a végtermékek szinte kizárólagos fogyasztója Craig lesz, lévén hogy én nem szeretem az édességeket, de azért annak örülök, hogy nem kötött bele, vagy nézte rossz szemmel, hogy már az első hétvégén átrendezem és újra felszerelem a konyháját.

Utolsó napok

A végére már komolyan kezdett elegem lenni a búcsúbulikból, minden estére jutottak emberek kisebb-nagyobb csoportjai, s bár mindegyik ember(csoport) rendkívül fontos számomra, és fel is fogtam, és meg is hatott, hogy (viszonylag) hosszú időre utoljára láthatom őket, mégis az, hogy már sem otthon nem voltam, de Skóciában sem még, valahogy "elérzéstelenített". Szombaton éjszaka már nem is akartam Orsolynál, a kedvenc unokatesómnál aludni a hosszú, Mattsee-ből Budapestre tartó út utolsó szakasza előtt, pedig míg a TESPIS kick-off meetingen hadakoztam a sárkányokkal, leesett egy csomó hó, aminek a Pinnyéden parkoló autómra eső részét vagy fél óráig tartott levakarni tovaindulás előtt. ...aztán pedig a haladás a háztól az autópályáig ugyancsak lassú volt, de végre ki akartam szellőztetni az agyam, és lélekben is fel kívántam készülni a Nagy Útra.

Későn értem haza, nagyot aludtam, és reggel korán felkeltem, hogy nekiálljak a módszeres csomagolásnak. Fejben már jó rég óta megvolt a lista, hogy mit nem szabad elfelejtenem kivinni, csak azt nem tudtam, ezeket a holmikat hogyan fogom tudni úgy csoportosítani, hogy mindenféle plusz kilók fizetése nélkül, épségben el is tudjam juttatni Edinburgh-ba. Például az elektronikai berendezések és hozzájuk tartozó kábelkígyó-rengetegek (melyek őszintén szólva a poggyászom kb. 75%-át tették ki) nem mehettek, csakis a kézi poggyászba - egyszer Portugáliából hazajövet már sajnos tapasztalhattam, hogy az ilyen jellegű poggyászelemekért eltűnés esetén nincs az a légitársaság, amelyik kártérítést fizet. ...itt jegyzem meg az érintett barátok kedvéért, hogy ugyanez vonatkozik a feladott ékszerekre is - senki ne hagyjon gyémántot a nagy bőröndben! Nade hát én vinni kívántam a laptopon (és hozzá tartozó web kamerán, mikrofonon és külső lemezmeghajtón) kívül (1) a hatalmas SONY fényképezőgépem az extra objektívvel, (2) az iPhone-t töltőstől, bölcsőstől, (3) az ASUS GPS-em az autós töltőjével és szélvédőre tapasztható tartójával, na és persze (4) a WII konzolt a két pár távirányítóval és nunchuck-kal, a 8-10 játékkal és GH3-as műanyag gitárral. Bevallom, a végül utazást nyerő ruhadarabok leginkább annak köszönhetik, hogy bekerültek a csomagokba, hogy valamivel muszáj volt burkolnom a törékeny eszközöket és vezetékeiket.

Végül sikerült is addig-addig sakkoznom, amíg a kézi poggyászom hajszál pontosan 9,9, míg a nagy bőrönd 21,3 kg súlyú lett. Ezzel le is tudtam az effektív helyváltoztatáson kívüli utazási előkészületeket. Gondoltam, Skóciában úgyis baromi hideg lesz, senki nem fog hülyének nézni, ha az összes 3 hónapra szánt kabátomat (egy polárbélelt Sandstone, egy tavaszi, kopott bőrdzseki és egy elragadó rózsaszín műszörme kabát) magamra veszem. Ezek foglalták volna a legtöbb helyet. Így hát délután békésen elmentem Erikával edzeni, szaunázni, és korán lefeküdtem aludni.

...de aztán jött a kedd. Az utolsó este, amikor a legeslegekedvesebb, legeslegrégebbi (a devecseri cimbiket leszámítva) barátoktól búcsúztam. Na kapásból egy könyv Leonóráéktól, egy üveg Tokaji Aszu Ósikától, és egy szép nagy doboz Raffitól, amit csak Craiggel együtt bonthattunk ki. Oh, hát mit volt mit tenni, mint beiktatni egy plusz bőröndöt és újra kezdeni a pakolást - volt rá egy egész, félig másnapos szerda délelőttöm. ...így viszont pár előző körben kiesett elem (öcséméktől Karácsonyra kapott bor, sziklamászó beülő, egy dobos könyv CD-vel és kottával, esernyő és 12 DVD) visszakerült a nyertes listára. ...meglepő módon plusz cipők illetve ruhák továbbra sem kerültek megfontolásra.

A kedd egy borzasztó hosszú nap volt. Nem mondhatnám, hogy késve érkeztem meg az irodába, vagy hogy egész nap csak bámultam ki az ablakon és számoltam a hátralévő perceket, de így is elkéstem a saját búcsúbulim elejéről. Palocsaiék Teaerdejében volt a találkozó fél 7-kor. Mire megérkeztem 7 körül, már a Fika Klub java ott ücsörgött, épp Bélával kötözködtek a forró csokik tartalmáról és méretéről - szívmelengető érzés volt látni, hogy elemében van a banda. Ahhoz képest, hogy tényleg csak a mag volt jelen (még a fiúkat is otthon hagyták, a gyermekekről nem is beszélve - köszi csajok :-)) nem is tudtam mindenkivel beszélni. Azt hiszem, túlságosan is vágytam erre a meghitt estére, és végül, mikor tényleg leesett, hogy Ez Az Utolsó Estém, kicsit zavarba is jöttem. ...és fáradt is voltam. Így is jókat beszélgettünk, mindenkivel sikerült váltanom pár értelmes szót itt-ott a kanyarban. Tökéletes volt, lazán ráhangolós.

Már napközben elkezdődött az adagolás. Mondhatni, nem is csupán átvitt értelemben, falatkáról falatkára. Annától, az irodavezetőtől sztrapacskát kaptam ebédre. Az egyik kedvenc kajám, és Anna piszok jó recept szerint készíti a sajátját. Ugyanakkor évek óta hiába próbálom kvázi kiénekelni a sajtot a szájából vagy mi, mindig hoppon maradok :-). Most ezzel várt, méghozzá akkora adaggal, hogy felét kénytelen voltam ráhagyni Cser Gáborra. Aztán a nap vége felé említett Cser Gábor is meglepett valami fincsi cuccal, amit barátnője, Andi készített. Egy kis bagette szeletre kenve materializálódott az asztalomon, míg egy pillanatra nem néztem oda. Végül Tarnóy Judit tiramisuval állított be a teaházba - hát nem voltam éhes még másnap reggel sem.

Na de szóval aztán telt, múlt az idő, és a társaság kezdett átformálódni. Mindenki tisztességesen sokáig tiszteletben tartott a jelenlétével (annak ellenére hogy a társaság nagy része anyuka és/vagy másnap korán kelt), de a záróra jócskán megnyírta a csapatot. Végül 5-en maradtunk, Brian, Erika, Ritus, Raffi és én. Mint a régi szép időkben - pedig nem volt ez kifejezetten szándékos - elindultunk a sok tea és forró csoki után -OH csoport vadászatra. Beültünk a régi Café22 / Inka, most Maláta Patika névre hallgató vendéglátóipari egységbe. ...senkinek nem ajánlom a helyet, főleg ha ismerte az elődöket. Na jó, ennyit hagyok meg a kommentárból, mégsem illendő magasztos búcsútörténetemet fikákkal tarkítani, igaz, a társasághoz ildomos lenne. Miután onnan kirúgtak minket - és még tán éjfél sem volt - elegánsan átsuhantunk a szomszédos Popcorner-be. Majdnem elfelejtettem, mekkora előny az Egyetem környékén kocsmázni, ahol egymás hegyén-hátán vannak az olcsóbbnál olcsóbb helyek, ha az ember képes felülemelkedni a felnőtt korban eluralkodni kezdő sznob elvárásain. Ráadásul, erre szinte egyszerre jöttünk rá mindannyian, hogy egyikünk sem csinált ilyet már évek óta. Van valami különleges hozzáadott értéke annak, ahogy az ember hangulata változik a helyváltoztatással. Ha úgy vesszük, már ettől időutazás volt ez az este. Fáradtan tértem nyugovóra hajnali fél 4-kor (vagy hogy is volt), de elégedettebb aligha lehettem volna a nap történéseit illetően.

3 óra alvás után ha lehet, még fáradtabban ébredtem, de muszáj volt felkelnem, ez volt az utolsó napom, és megígértem az edzéstársaimnak, hogy ha törik, ha szakad, elmegyek az utolsó box órára. Addigra teljesen össze is szedtem magam, mire sor került a szabad játékra. ...habár összességében fura volt az óra, mintha csak álmodtam volna az egészet. Az utolsó 2 perces menet csak az enyém volt, ellenfelet is választhattam búcsúzóul. Vicceskedve rámutattam Ginóra, az edzőre, aki, mire egyet pislogtam, ott állt velem szemben kesztyűben, vigyorogva. Totál meghatódtam, még sosem láttam rajta kesztyűt. Kicsit Mátrixos volt a játék, Gino egyet-kettőt finoman suhintott, amitől kiesett az összes fogam, legurult a nyakamról a fejem, stb., miközben én küzdöttem, mint a britt oroszlán - zéró sikerrel. Talán egyszer véletlenül megérintettem az aurája szélét. Edzés után Melindával, a kedvenc edző társammal, elmentünk kávézni, ez már igazán búcsú szagú pár perc volt, tudtam, hogy ő az utolsó ember, akivel nyugodt perceket töltök.

Aztán hazamentem, átrendeztem a cuccaimat, teremtve úgy 4-6 extra kilót az új bőrönd beiktatásával, és épp mire ezzel végeztem, megérkeztek a szüleim. Ahhoz képest, hogy ez volt az utolsó pár óránk együtt, sikerült elkövetnem egy szarvas hibát.
Előzmény: Pár hete Orsollyal lövettünk a köldökeinkbe piercingeket. Egyikünké szebb, mint a másik. Orsolyé nagy és vörös, az enyém kicsi és zöld. ...az övé jobban mutat, de az enyém szebb ;-). Na már most, mit szépítsük, az én családom nem az a fajta, aki tapsol, ha a porontyok önkifejezése testékszer szinten is formát ölt. Sosem felejtem el, egyszer apu azt mondta, ha valamelyikünk hazavisz egy orrkarikás egyént, azt ő majd jól kiköti az orrkarikájánál fogva a kutya mellé.
Folyomány: Az elutazásom napjának delén anyu odaállít Budafokra egy raklap gyönyörű fehérneművel, hogy ha valamelyik tetszik, enyém, megkapom előre névnapi + húsvéti ajándéknak. Mit tesz a Sün reflexből? Fogja, ledobja a pólóját, hogy felpróbálja a szépségeket, mire egy döbbent anyai kérdés torpantja meg: "Az meg mi?" Azt hiszem, öregszem, még életemben nem voltam ennyire előrelátatlan. :-D Nagy botrány mindenesetre nem tört ki, biztos már anyu is úgy volt vele, hogy "ennek már úgyis mindegy". Hát..., azért ez vicces volt, akárhányszor is pörgetem le újra a rövidfilmet.

Megebédeltünk az István Tanyán. Még egyszer utoljára. Aztán elvittük Viljót (a kisautómat) Hayoékhoz, ennek következtében Didi volt az utolsó barát, akitől még a városban ölelő búcsút vehettem, a következő állomás már a reptér volt. Innentől már felgyorsultak az események. Felhívtam az összes nagyszülőmet, Orsolyt és Elizabeth-et, búcsút intettem édesapámnak mikor lejárt a parkolójegy, elolvastam az öcsém kedves elbocsátó búcsúsorait, puszi-puszi Nóri, anyu, útlevélellenőrzés, zavart pillantások a fémvizsgálónál a 4 rétegnyi kabátra és a két részben transzportált WII gitárra, és már szinte repültem is. A többi már egy új történet, és ígérem, nem lesz ilyen hosszú, inkább sok kicsi.

Családom és Barátaim! Nagyon-nagyon jól és otthon érzem magam, de nagyon hiányoztok mind egy szálig. Írjatok! Csók!

Még 12-t kell aludni...

Tegnapelőtt, a 8. vagy ilyesmi búcsúbulimon Judit a fülembe ültette a blogarat.

Sosem volt még ilyenem, nem is nagyon olvasom más blogját sem, hacsak valaki egy-egy bejegyzésre itt-ott külön fel nem hívja a figyelmemet. ...nem is mindig vagyok benne biztos, hogy érdemes ilyesmikbe energiát fektetni, hát kit érdekel, hogy mit csinálok nap mint nap? Most viszont más a helyzet. Elköltözöm egy olyan országba, ami épp csak annyira van messze, hogy este nem dönthetek úgy (de még reggel sem), hogy na most beülök egy sörre a srácokkal a Libellába, vagy hogy lemegyünk Zsuzsival a Fészekbe Supernem vagy Mocsok1Kölykök koncertre.

Skóciában még nincsenek barátaim, csak a 70%-os melóm van és egy laptopom. ...és a magyar nyelvű kommunikációm ki fog merülni az időnkénti Skype csetelésekben. Viszont ott lesz velem a kedvesem, aki miatt érdemesnek találtam hátrahagyni a múltat, az aggódó de lelkesen támogató családomat, a fantasztikus barátokat, a felújított lakásom melegét és kényelmét, Gyöngyike muffle-jeit és a hatalmas LCD tévémet, ami előtt annyit GH3-aztunk Gyuszival. Új kalandok várnak, biztos nem is akármilyenek. Craig már bizonyított többek között Erdélyben, ahol az éj sötét leple alatt vámpírvadásztunk, Párizsban a Disney Land-ben, ahonnan nem lehetett volna egyikünket sem kitoloncolni zárásig és Luxorban, ahol elsétáltunk együtt a hegyeken át a Királyok völgyébe és elviseltük esténként a helyi fals duettet. (Ha tudnám, hogy engedheti meg magának egy 5 csillagos hotel, hogy minden este egy olyan páros "szórakoztatja" a vendégeket, akik megjelenésekor az asztalok felétől felállnak az ott vacsorázók-beszélgetők?! ...biztos a főnök fia.)

Na jó, visszamenőleg nem megyek inkább most részletekbe, ez most egy új kezdet és előre kell nézni, nem-e? Légyen hát eme blog híd és csatorna hozzátok, drága barátaim (beleértve a családot is). Remélem, szolgálhatok érdekességekkel és élvezitek majd kis gondolatcsomagocskáim megfogalmazmányait. Jó utat én, majd még jövök!